Az elképzelés, hogy egy baba egyedül és megszakítás nélkül átalussza az éjszakát nagyon eltér attól, ahogyan az emberi csecsemők aludták át fajunk történetének nagy részét. Ha túl messzire visszük az ehhez való ragaszkodást vagy ezzel nyomasztjuk az újdonsült családokat, nagy szorongást és stresszt okozhatunk a szülőkben. Arról nem is beszélve, hogy még maguknak a babáknak is veszélyt jelenthet.
„Az a mód, ahogyan most a 21. században alszunk, evolúciós értelemben furcsa. Nem úgy fejlődtünk ki, hogy nyolc órán keresztül totális sötétségben és totális csendben, szinte mozdulatlanul aludjunk és ne ébredjünk fel közben” – mondja Helen Ball, a Durham Egyetem antropológiaprofesszora és a Durham Infancy and Sleep Centre igazgatója. „A nyugati társadalmakban azonban ez az, amihez hozzászoktak. És ez befolyásolja azt, ahogyan gondolkodunk arról, hogy a babáknak mit kell tudniuk csinálni, és hogyan kell kezelni őket.”
Évszázadokkal ezelőtt is ugyanígy aggódtak a szülők
Azon aggódni, hogy vajon eleget alszik-e a babád, egyáltalán nem újdonság. Olvass még a témában
Mesebeli portrékat készít a magyar tervezőgrafikus – interjú az Apróka Műhely alapítójával
Harmónia ÖkoKert: ahol a természet és a vegyszermentes kertgazdálkodás szeretete különleges módon fonódik össze
Jobb ember, aki sokat olvas? Együttérzésre is tanítanak az irodalmi művek
„Ha egy férfi kollégám félbeszakít, nem elhallgatok, hanem megemelem a hangom” – 10 nő története, akik határokat húztak a férfiakkal szemben
Az első „tudományos” irányelvek még 1897-ből származnak. Ekkor a londoni székhelyű Contemporary Science Series alvásról szóló könyvében egy orosz orvos azt javasolta, hogy az újszülöttek napi 22 órát aludjanak. A következő évszázad során, bár ezek a javasolt mennyiségek csökkentek, az ajánlott alvás folyamatosan körülbelül 37 perccel hosszabb volt, mint amennyit a csecsemők ténylegesen aludtak. Ez pedig évtizedekre megnyitotta az aggódás útját a szülők előtt.
A szakértők egyetértenek abban, hogy az alvás elengedhetetlen a csecsemők és a kisgyermekek (és ami azt illeti, a felnőttek) számára. Az alváshiány kardiometabolikus kockázati tényezőkkel, az ADHD megnövekedett kockázatával és az alacsony kognitív teljesítménnyel, valamint gyengébb érzelmi szabályozással, tanulmányi eredményekkel és életminőséggel jár együtt.
A hosszú távú eredmények közül sok azonban iskoláskorú gyermekekre vonatkozik, nem csecsemőkre. Ezek is összefüggések, de nem ok-okozati összefüggések. Az egyetlen módja annak, hogy megtudjuk, hogy bizonyos mennyiségű alvás (vagy hiánya) „okoz-e” egy bizonyos állapotot, ha végigviszünk egy randomizált, kontrollált vizsgálatot. Ez azt jelentené, hogy a gyerekek egy csoportját éveken keresztül rossz alvásra kellene kényszeríteni. Ez nyilvánvalóan etikátlan lenne. Nehéz tehát megfejteni, mekkora összefüggés lehet valójában.