Minden perc számít. Az idő pénz. Nem vagyok időmilliomos. Arra van időd, amire te akarod. – hányszor hallottuk, sőt, hangoztattuk már ezeket a lózungokat! De valójában hogy állunk az idővel?
Ha visszaemlékszem gyerekkoromra, mélytengeri merüléshez hasonló, hosszú téli szürkületekre emlékszem, amikor az idő nem folyt, hanem mintha megállt volna, belefagyott volna a télbe minden pillanata. Meg végtelen hosszúnak tűnő, lusta nyári délutánokra, amikor mérhetetlen mennyiségű idő állt rendelkezésemre, és amikor a felnőttek szerint már megint nem csináltam semmit, csak ültem a badacsonyi ház udvarán, és birizgáltam a hangyákat. Megfigyeltem, hogy kerülgetik a kristályosan csillogó sárgásfehér homokszemeket, vagy ahogy egy-egy bazaltkavicson fáradságosan felmásznak. Volt idő mindent aprólékosan megnézni, megismerni, felfedezni, látni.
Mindannyian tudjuk, az időérzékelés gyerekkorban teljesen más, mint felnőttkorban. Ugyanez talán vonatkozik az emberiségre is? Egy ókori ember máshogy érzékelte és értékelte az időt, mint egy modern ember?
Ha megnézhetnénk egy 150 évvel ezelőtt élt magyarországi parasztember időbeosztását, meglepődnénk. Mindennek más volt a tempója, sőt, nem is mindig volt tempó. Nem kellett minden azonnal, egy nap alatt, nem voltak óra szerint következő napi programpontok. Mégis minden meglett – pont időben.
Amióta mérjük a mérhetetlent
Régen az időt az elvégzett munkán keresztül érzékelték az emberek. A távolság egy napi járóföld volt, a pár perc egy miatyánknyi idő vagy annyi, amennyi idő alatt megfő a tojás. A feladatorientált időbeosztás számunkra már felfoghatatlanul ráérős. Ránk már nem hatnak úgy az évszakok, nem vagyunk kiszolgáltatva a természetes fény és sötétség váltakozásának, nem kelünk pitymallatkor és nem fekszünk a tyúkokkal. A természet már nem diktálja a ritmust, és nem fordulhat elő egyikünkkel sem, hogy a téli hónapokban csak és kizárólag pihenjünk, hiszen alszik a természet és nem kell művelni a földet.
Pontosan
A pontosság is teljesen mást jelent manapság. Ha megbeszélünk egy találkozót, maximum negyedórás késést vagyunk hajlandóak tolerálni. Ha várakoztatnak minket, dührohamot kapunk. Ha egy órát ülünk az orvosi váróban, már az egész napunk rendje felborult. A régi boldog időtlenségben ez az életrend totálisan érthetetlen lenne. A kiszámíthatatlan útviszonyok miatt csak nagyjából lehetett belőni az érkezések időpontját, gondoljunk csak bele, hogy egyik városból a másikba akár napokba, hetekbe is telhetett az út, az esőzések, hótorlaszok, farkasok, esetleg rablók miatt… Ma meg maximum késik a busz egy fél órát…
Ahogy mi szeretnénk
Sürgetjük az időt vagy késleltetni szeretnénk. Bárcsak tovább tartott volna a hétvége… bárcsak már péntek lenne… bárcsak már túllennénk ezen… bárcsak megint gyerek lehetnék…. Ez megy. És mondogatjuk, az idő ólomlassan megy, vagy egyre gyorsul, vagy rohan, pláne szalad, van, amikor meg csak vánszorog. Na persze. És lelkiismeret furdalásod van, ha egy napig nem csinálsz semmit, mert „csak” fetrengesz a kanapén, muskátlit ültetsz a teraszon, sütit sütsz vagy rejtvényt fejtesz, puzzle-t játszol, vagy a barátaiddal traccsolsz a vízparton, kutyapocakot vakargatsz vagy belemerülsz egy könyvbe. De ne legyen! Ilyenkor végzed azokat a fontos dolgokat, amik töltik az aksit. Amikor elmerülsz végre valamiben, ami neked való: saját magadban, a gondolataidban, a felhők járásában. Ezekért a pillanatokért érdemes élni – és jó az eszünkbe vésni, hogy nem normális az a világ, ahol ezek a pillanatok ennyire rövidek, ahol tényleg csak pillanatok vagy röpke órák jutnak olyasmire, amire a régieknek heteik, hónapjaik, voltak: az élet megélésére.