Hogy mindig is vágytam arra, hogy az ünnep már novemberben elkezdődjön.
Hogy mindenhol díszek legyenek, a lakás pedig úgy nézzen ki, mintha egy Mikulás-gyár felrobbant volna benne. Hogy a létező legnyálasabb karácsonyi dalokat hallgassam végtelenítve, és a csapból is csillagszóró folyjon.
Nem, nem arról van szó, hogy bedőltem a kapitalista ünnepi fogásnak, és ízlésficamom sem alakult ki hirtelen. Arról van szó, hogy felismertem: meg akarok adni valamit a bennem élő gyereknek, amit ő sosem kapott meg.
Gyerekkoromban a karácsony nem volt varázslatos. Nem a díszek hiánya, nem az anyagi szűkösség miatt — tény, hogy nem voltunk gazdagok, de az ünnep ettől még lehetett volna különleges. Hanem azért, mert egy olyan otthonban nőttem fel, ahol különösebb indok sem kellett ahhoz, hogy előkerüljenek a sörösüvegek. Az ünnepi családlátogatások pedig gyakorlatilag garantálták, hogy apám lerészegedjen, és a „csendes éj” inkább feszültségtől vibráló este legyen. A szerény ajándékok sokszor már másnapra ripityára törve hevertek a konyhakövön. Én pedig minden évben ugyanazt kívántam: bárcsak véget érne a téli szünet, és visszamehetnék az iskolába, mert ott legalább biztonságban vagyok. Olvass még a témában
