Így adom meg a bennem élő gyereknek az ünnepet, ami sosem lehetett az övé.
Tudom, hogy vannak, akik szerint ciki már novemberben kitenni a karácsonyi díszeket. Akik szerint egy intelligens ember csak fanyalog a boltok cukorkacsíkos dekorációin, és úgy illik, hogy bárki, akibe egy kicsi jóízlés is szorult, minimum idegösszeomlást kapjon, amikor meghallja az All I Want for Christmas első taktusát. És őszintén? Sokáig én is ezt vallottam, ha bárki kérdezett.
Alapvetően kicsit szarkasztikus, száraz humorú embernek tartom magam—így ismernek a barátaim is—és valahogy a karácsonnyal kapcsolatban is ezt az attitűdöt vettem fel. Mintha ez lenne az elvárás. Fanyalogni a hópelyhes bögrékre, fintorogni a műfenyőre, és olyan arckifejezést vágni, mintha személyes sértés volna, hogy valaki már november elején égősorokat aggatsz a az erkélye korlátjára. Olvass még a témában
Idén azonban valami megváltozott. Egy ponton, az önismereti utam egy fontos állomásán rádöbbentem, hogy a cinikus hozzáállás valójában sosem volt az enyém. Hogy életem nagy részében csak eljátszottam, hogy a karácsony „giccses”, „túl sok” és „ízléstelen”.
