Egy barátnő tükör-története
Van egy barátnőm, aki szinte sportot űzött abból, hogy mindent magára vegyen. Ha valaki a közelében feszült volt, ő rögtön azt kereste, mit rontott el. Ha lemondtak egy találkozót, egyből azon kattogott: „Múltkor biztos megbántottam!” Ha a párja rosszkedvűen ért haza, ő már a szakításon gondolkodott. Állandóan bocsánatot kért olyan dolgokért, amikhez semmi köze nem volt és próbált megjavítani olyan helyzeteket, amiket nem ő rontott el. Közben pedig folyamatosan bűntudatot érzett, ha valaki körülötte rosszul érezte magát – akkor is, ha mások negatív hangulata csak az ő fejében létezett.
Egy idő után a teste is jelezni kezdett, hogy túl nagy a teher. Folyton fájt valamije, felborult a hormonháztartása, szörnyű laborértékeket produkált, nem tudott aludni és állandóan elsírta magát, ami miatt megint mardosta a bűntudat – két gyerek anyjaként nem ilyen példát akart mutatni. Bátorítottam, támogattam, de végül ő is felismerte: önállóan nem fog tudni kimászni ebből. Terápiába kezdett és már néhány hónap múlva olyan lett, mint akit kicseréltek.
Megtanulta, amit sokunknak kellene: mások érzéseiért nem vagyunk felelősek
Ha gyerekkorodban gyakran hallottad, hogy „miattad vagyok ideges” vagy „nézd, mit tettél anyáddal”, akkor az idegrendszered gyakorlatilag betanulta, hogy te felelsz mások hangulatáért. Megtanultál figyelni minden apró rezdülésre és sikeresen beazonosítottad, amikor valaki ideges, ingerült lett. Ezután pedig bekapcsolt a belső monológod: „Biztos én csináltam valamit rosszul.” Olvass még a témában
Ez a minta felnőttkorban is működik, csak már (elsősorban) nem a szüleidre figyelsz, hanem a párodra, a főnöködre, a barátaidra, a gyerekeidre és az online térben a kommentelőkre. Ezért gondolod egy lemondott programnál azt, hogy te voltál a fárasztó és ezért rémiszt meg egy grimasz, egy halk sóhaj, egy félreérthető üzenet…. és ezért fáj a kritika akkor is, ha az egyáltalán nem rólad szól.
Érzések jönnek, mennek – de nem mindegy, mit kezdesz velük
Ahogy a barátnőm útját kísértem, egyre több mindenben ismertem magamra. Csak mivel én évekkel előbb kezdtem el foglalkozni ezzel a témával, már voltak eszközeim a hasonló helyzetekre. Az egyik legnagyobb felismerésem például az volt, hogy mások érzései nem bizonyítékok arra, hogy rossz vagyok. Azok nem ítéletek – maximum csak visszajelzések. Ezek a visszajelzések pedig jellemzően nem rólam szólnak, hanem mások belső világáról.
Gondolj csak bele: ha azt mondod valakinek, hogy „De jól nézel ki ma!”, ő ezt az egyszerű mondatot teljesen másként hallhatja attól függően, hogy éppen milyen lelkiállapotban van, milyen élményekből jön, vagy milyen az önbizalma.
Valaki örömmel fogadja: „De jó, más is látja, amit én is érzek, hogy jól vagyok a bőrömben.”
Valaki másban viszont ez elindíthat egy belső vihart: „Csak ma nézek ki jól? Akkor máskor biztos szörnyen festek.”
Egy harmadik pedig elkezd gyanakodni: „Most vajon iróniából mondta? Mit akar ezzel üzenni?”
És van, aki egyszerűen csak zavarba jön: „Miért beszélünk a külsőmről? Ez olyan felszínes és kényelmetlen.”
Ugyanaz a mondat, négy különböző reakció, de egyik sem rólad szól.
A kritika már nem sebez úgy, mint régen
Sok-sok évvel ezelőtt, ha valaki negatívat mondott rólam, a munkámról – akár egy online kommentben –, az napokra le tudott húzni. Azonnal védekezni akartam, magyarázkodni, megfelelni, megértetni az én álláspontomat. Ma már ez nagyon másként van. Nem mindig megy könnyen, de legtöbbször képes vagyok kívülről nézni a helyzetet és tudatosítom magamban, hogy nem én vagyok a világ közepe, úgyhogy egész biztos, hogy ez nem rólam szól. Valaki valamiért (valakire) haragszik, de a ventilálása sokkal többet mesél róla, mint rólam.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nem érdekel, mit éreznek mások, de az igaz, hogy igyekszem a közvetlen környezetem energiáira koncentrálni. Ugyanakkor törekszem rá, hogy figyelmes és empatikus legyek vadidegenekkel is. De ma már tudom: nem az én dolgom mindenki más fájdalmát megérteni, megoldani vagy akár helyrehozni. A bűntudat, az önostorozás és a túlzott felelősség messze nem egyenlő a törődéssel. Az érzések információk – de nem tények és nem is ítéletek, nem kell, hogy magunkra vegyük őket. Ha ezt megtanuljuk, sokkal könnyebb lesz elengedni azt, ami nem a miénk.
Emiatt ma már másként nézek a negatív véleményekre vagy éppen a kritikára is. Eleve nem mindig figyelek rá, nem célom direkt keresni, megtalálni, ki és miért gondol rólam rosszat. Ha szembejön velem, értelmezem, de nem hagyom, hogy felemésszen. Ez pedig óriási különbség az életminőségben, főleg olyan munkakörök mellett, ahol a megítélés nap mint nap jelen van.
(Még) nem vagyok olyan, akiről minden megjegyzés lepattan, de már tudom, hogy nem kell mindig megfejtenem, mit érez a másik és pláne nem kell felelősséget vállalnom érte.
