A tudomány szerint részben igen, ugyanis 34-től már lefelé visz a lejtő, én pedig rögtön betöltöm a 36-ot. Az öregedést sokáig úgy kezeltem, mint valami távoli, majdani „problémát”, de a tudomány már precíz számokkal is felvázolja nekünk, mikortól vesz negatív fordulatot a biológiai óránk.
A Stanford Egyetem kutatói 4263 ember vérplazmáját vizsgálták 18 és 95 év között és több mint 1300 fehérjét azonosítottak, amelyek kifejezetten életkorhoz köthető változásokat mutatnak.
Ez alapján megállapították, hogy a test biológiai változásai három fázisra bonthatók: 34 és 60 között jönnek a felnőttkori átalakulások, 60 és 78 között tapasztaljuk az előrehaladott érettséget, míg 78 fölött a valódi öregkort – legalábbis biológiai szempontból.
Tehát, ha betöltöttük a 34-et, már hivatalosan is „kopik” a rendszerünk. Köszönjük, tudósok! Olvass még a témában
Akkor is most érzem magam a legjobban!
Még soha nem voltam ennyire a helyemen. Már rég nem akarok minden elvárásnak megfelelni, nem akarok „megnyerni” semmilyen versenyt és nem bánom, ha valaki gyorsabb, ügyesebb, frissebb nálam. Nem úgy detektálom ezt magamban, hogy elfáradtam, mert az akaraterőm még mindig nagyon erős. Inkább azt érzem, letisztultam és sokkal jobban tudom, mire kell koncentrálnom, odafigyelnem, hova kell (érdemes) tennem az energiáimat.
Emiatt időnként jóérzéssel még meg is mosolygom a nálam fiatalabb nőket, miközben arra gondolok: „Ó igen, pontosan tudom, min mész most keresztül”.
A húszas éveimben még nagyon erősen kavargott bennem minden és sok negatív dolog is felszínre került. Szorongások, megfelelési kényszerek, meg nem válaszolt kérdések, elnyomott fájdalmak. Ma már látom, mi fontos és mi nem, hogy kinek a véleménye számít igazán és hogy a saját jól-létem nem luxus, hanem alap. (Ez utóbbit évekig tanultam, mire tényleg megengedtem magamnak.) Lehet, hogy ez is az öregedés egyik tünete, csak a jobbik fajtából? És ha most ezt érzem, mi jöhet még? Vajon lesz fordulópont?
A test jelez, a lélek támogat
A pozitív lelki változások ellenére nem tudnám letagadni, hogy változom, főleg a testem. A bőröm, az energiaszintem más és már nem elég 2 kiló ledobásához az, ha egyszer nem eszem vacsorát. Még semmi sem fájdalmas, semmi sem drámai – inkább csak emlékeztető, hogy az idő megy. Ettől még nem érzem magam „idősnek”, öregnek meg főleg, de időről időre felmerül bennem a kérdés: meddig tart ez az állapot? Meddig érzem még úgy, hogy kívül-belül harmóniában vagyok?
Hála van bennem minden egyes tapasztalásért, amit eddig megélhettem, de már tisztán látom, hogy jönnek a keményebb életszakaszok.
Már nem úgy vágok neki minden újabb évnek, hogy az majd automatikusan valami jót hoz. Van bennem félelem és aggodalom a szeretteimért és nem mindig azt érzem, hogy „minden rendben lesz”, hanem inkább azt: „majd ezt is megoldjuk, valahogy”.
Szerencsés vagyok – és ezt nem felejtem el
Tizennyolc éves koromban volt egy nagyon jó barátnőm, akivel komolyan leültünk egyszer és megbeszéltük: „Elképesztő, milyen szerencsések vagyunk.” És ez valahogy velem maradt. Most is érzem ezt a fajta alapbizalmat az élet iránt még akkor is, amikor sötét felhők gyülekeznek a horizonton. Lehet, hogy ez naivitás, vagy csak genetikai optimizmus. De működik és visz előre.
Hiszek abban, hogy az életmódunk mellett a hozzáállásunk is nagyban formálja a genetikánkat és ezt az epigenetikai tanulmányok egyaránt alátámasztják.
Nem tudom megállítani az öregedést (maximum lassíthatom), de igyekszem szépen kísérni a folyamatot. Nem beleragadni valamibe, görcsösen ragaszkodni az éveimhez, hanem együtt mozogni, áramolni azokkal. A végén úgyis az számít majd, hogy mit éltem meg és mit hagyok magam után. Úgyhogy, ha ma megkérdeznél, hogy félek-e az öregedéstől, azt mondanám: „nem félek, de figyelek rá”. Arra, hogyan eszem, mennyit alszom, mi tölt fel és egyre inkább arra, kikkel vagyok körülvéve.
Ha pedig egyszer „hivatalosan is öregebbé” válok, akkor majd remélem, legalább ennyire biztos leszek abban, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy történnie kellett.
