Lendületesen emelte a kanalat a szájához, melyet úgy kapott be, mint aki már akkor érzi a gyümölcs és joghurt ízét, amikor az még centikre van tőle. Életemben nem láttam még ilyen jóízűen, természetesen, derűsen, csak az ételre koncentrálva enni senkit. Falta a joghurtot és az életet, ott a mogyoró bokor hatalmas, hűs árnyéka alatt. Szinte nem tudtam levenni róla a szemem. Lánya mellette ült, mosolyogva, családjától, anyjától megörökölt mosolyával az arcán.
Dédi egész délután jelen volt. Hangsúlyával, csillogó szemekkel beszélt, mindent, ami élet, csak mi buták, nem értettük azt. Más családokban, máshol, kínnak élik meg ezt, és úgy nevezik, elbutulás. Pedig nem… vannak emberek, akiknek olyan a szívük, hogy nem kellenek szavak a boldogsághoz, csak apró, nagyon kifejező hangsúlyok, melyekkel elmesélik, hogyan kell szépen élni. Az, hogy mi, „tudatunknál” lévő okosok ezt nem értjük meg, az a mi bajunk, úgy vélem.
Dédi egész délután csacsogott, mint a szintén sokat tudó és érző csecsemők. Ámulatom tárgya az volt, hogy mindezt halkan tette, mégis minden figyelem felé összpontosult. Eközben simogatta lányát, vagy a takarítás mozdulataival mesélte el a gondoskodás örömét… Olvass még a témában
Aztán kora este hálóruhában, fonott copffal ült a vendégágy szélén, és hangsúlyosan csacsogott… tán imát, vagy mesét mondott. Világa a miénk lett, mert nyitva hagyta a kaput, vendégeket várva életébe… engem pedig vitt a kíváncsiság… Mit tud ő, amit én nem? Hogyan kell élnem ahhoz, hogy ilyen boldog öreg legyek. Mert ilyet még nem láttam, de tudom, pontosan tudom, hogy dédi léte az öregség definíciója, nem a megkeseredettség…
