Emlékszem az akkor nagymama pozícióban és üzemmódban létező nőre, aki mindig mosolygott és sürgött-forgott. Emlékszem csillogó tekintetére, ősz hajára, vékony mozgékonyságára, és kedves, nénis hangjára. A szeretet hangsúlyára.
Olyan régóta szerettem volna újra látni, de más utunk volt. Csak híreket hallottam hogyléte felől. Ilyenkor az élettől mindig kaptam egy darab napocskát, szív felvidámítás céljából, ingyen használatra. Szóval, kaptam kölcsön egy kis darab dédit.
Aztán, egy vasárnap, csak úgy, elindultam apámhoz, haza. Megérzésből. Vágytam vissza, mert szomjas volt a lelkem a nyugalomra és derűre. A kert bokrai közül kikeveredve az ajtó felé vettem az irányt… és akkor, ott a kert közepén, a világ leghatalmasabb mogyoró bokrának árnyékában, egy karosszékben megláttam a dédit. Olvass még a témában
Ősz haja fejére simulva, alább, vékony rendezett fonatban lógott a hátára. Arcán millió ránc, a szebbik fajtából, melyek íve az ég felé kanyarodik a csendes derűtől. Kissé előre hajolt, és bár a kor megsoványította kicsit, mégsem öregesen, inkább érdeklődve görnyedt a háta előre. Egyik kezében egy bögre, a másikban egy kanál, mellyel két kanalazás közben vidám hangsúllyal mormogva kevergette a pohárban lévő joghurtot.
