Hihetetlen! Kölcsönadták a dédnagymamát

Valamikor régen egy ifjú férfi és egy fiatal lány úgy döntött, hogy családot alapítanak. Az évek szálltak, a gyermekek születtek, és amikor már nem születtek gyermekek, ajándékba kaptak egyet, egy lánycsecsemőt, a sorstól. Aztán unokák születtek. És végül megkaptak engem, egy esküvő kapcsán, kamaszként, unokának. Aztán születtek dédunokák, sok dédunoka. Aztán már csak dédmama volt, a csodás évek emlékeivel, és azok megtestesülésével, egy hatalmas családdal.

Ebbe a történetbe én csak belecsöppentem, néha-néha, ha pont „jókor voltam jó helyen”. Megfigyelőként, mégis tökéletesen érezve azt, hogy teljes jogú családtag vagyok.

Apám esküvője huszonévvel ezelőtt volt. A menyasszony családjában mindenki tudta, hogy apámnak van egy lánya, akit Babunak nevez. Így, nagy meglepetés volt, amikor kiderült, hogy Babu valójában egy 15 éves féktelen, önveszélyes kamasz, förtelmes hajszerkezettel és piros rúzzsal. A családnak, ahová érkeztem, volt egy védjegye. Ez pedig az elégedett, életet tisztelő, embereket szerető, éltető életöröm.

Aki ebbe a családba bepillantást nyert, mindent látott a világból, ami fontos. Sokszor gondolkoztam el azon, hogyan lehet úgy gyereket nevelni, sokat, hogy közben nem veszítjük el egyik lelkét sem. Hogyan engedhetjük el rettegés nélkül a gyerek kezét az élet legszélén, a kezdetén, bízva egyéniségének erényeiben. A legtöbb fejtörést mégis az okozta, hogyan lehet ilyen természetesen, ennyire egymást tiszteletben tartva és szeretve élni.

Emlékszem az akkor nagymama pozícióban és üzemmódban létező nőre, aki mindig mosolygott és sürgött-forgott. Emlékszem csillogó tekintetére, ősz hajára, vékony mozgékonyságára, és kedves, nénis hangjára. A szeretet hangsúlyára.