Egyéb

Hihetetlen! Kölcsönadták a dédnagymamát

Hihetetlen! Kölcsönadták a dédnagymamát

A történet nagyon régen kezdődött… Igazából azt sem tudom, hogy hogyan, és pontosan mikor.

Valamikor régen egy ifjú férfi és egy fiatal lány úgy döntött, hogy családot alapítanak. Az évek szálltak, a gyermekek születtek, és amikor már nem születtek gyermekek, ajándékba kaptak egyet, egy lánycsecsemőt, a sorstól. Aztán unokák születtek. És végül megkaptak engem, egy esküvő kapcsán, kamaszként, unokának. Aztán születtek dédunokák, sok dédunoka. Aztán már csak dédmama volt, a csodás évek emlékeivel, és azok megtestesülésével, egy hatalmas családdal.

Ebbe a történetbe én csak belecsöppentem, néha-néha, ha pont „jókor voltam jó helyen”. Megfigyelőként, mégis tökéletesen érezve azt, hogy teljes jogú családtag vagyok.

Apám esküvője huszonévvel ezelőtt volt. A menyasszony családjában mindenki tudta, hogy apámnak van egy lánya, akit Babunak nevez. Így, nagy meglepetés volt, amikor kiderült, hogy Babu valójában egy 15 éves féktelen, önveszélyes kamasz, förtelmes hajszerkezettel és piros rúzzsal. A családnak, ahová érkeztem, volt egy védjegye. Ez pedig az elégedett, életet tisztelő, embereket szerető, éltető életöröm.

Aki ebbe a családba bepillantást nyert, mindent látott a világból, ami fontos. Sokszor gondolkoztam el azon, hogyan lehet úgy gyereket nevelni, sokat, hogy közben nem veszítjük el egyik lelkét sem. Hogyan engedhetjük el rettegés nélkül a gyerek kezét az élet legszélén, a kezdetén, bízva egyéniségének erényeiben. A legtöbb fejtörést mégis az okozta, hogyan lehet ilyen természetesen, ennyire egymást tiszteletben tartva és szeretve élni.

Emlékszem az akkor nagymama pozícióban és üzemmódban létező nőre, aki mindig mosolygott és sürgött-forgott. Emlékszem csillogó tekintetére, ősz hajára, vékony mozgékonyságára, és kedves, nénis hangjára. A szeretet hangsúlyára.

Olyan régóta szerettem volna újra látni, de más utunk volt. Csak híreket hallottam hogyléte felől. Ilyenkor az élettől mindig kaptam egy darab napocskát, szív felvidámítás céljából, ingyen használatra. Szóval, kaptam kölcsön egy kis darab dédit.

Aztán, egy vasárnap, csak úgy, elindultam apámhoz, haza. Megérzésből. Vágytam vissza, mert szomjas volt a lelkem a nyugalomra és derűre. A kert bokrai közül kikeveredve az ajtó felé vettem az irányt… és akkor, ott a kert közepén, a világ leghatalmasabb mogyoró bokrának árnyékában, egy karosszékben megláttam a dédit.

Ősz haja fejére simulva, alább, vékony rendezett fonatban lógott a hátára. Arcán millió ránc, a szebbik fajtából, melyek íve az ég felé kanyarodik a csendes derűtől. Kissé előre hajolt, és bár a kor megsoványította kicsit, mégsem öregesen, inkább érdeklődve görnyedt a háta előre. Egyik kezében egy bögre, a másikban egy kanál, mellyel két kanalazás közben vidám hangsúllyal mormogva kevergette a pohárban lévő joghurtot.

Lendületesen emelte a kanalat a szájához, melyet úgy kapott be, mint aki már akkor érzi a gyümölcs és joghurt ízét, amikor az még centikre van tőle. Életemben nem láttam még ilyen jóízűen, természetesen, derűsen, csak az ételre koncentrálva enni senkit. Falta a joghurtot és az életet, ott a mogyoró bokor hatalmas, hűs árnyéka alatt. Szinte nem tudtam levenni róla a szemem. Lánya mellette ült, mosolyogva, családjától, anyjától megörökölt mosolyával az arcán.

Dédi egész délután jelen volt. Hangsúlyával, csillogó szemekkel beszélt, mindent, ami élet, csak mi buták, nem értettük azt. Más családokban, máshol, kínnak élik meg ezt, és úgy nevezik, elbutulás. Pedig nem… vannak emberek, akiknek olyan a szívük, hogy nem kellenek szavak a boldogsághoz, csak apró, nagyon kifejező hangsúlyok, melyekkel elmesélik, hogyan kell szépen élni. Az, hogy mi, „tudatunknál” lévő okosok ezt nem értjük meg, az a mi bajunk, úgy vélem.

Dédi egész délután csacsogott, mint a szintén sokat tudó és érző csecsemők. Ámulatom tárgya az volt, hogy mindezt halkan tette, mégis minden figyelem felé összpontosult. Eközben simogatta lányát, vagy a takarítás mozdulataival mesélte el a gondoskodás örömét…

Aztán kora este hálóruhában, fonott copffal ült a vendégágy szélén, és hangsúlyosan csacsogott… tán imát, vagy mesét mondott. Világa a miénk lett, mert nyitva hagyta a kaput, vendégeket várva életébe… engem pedig vitt a kíváncsiság… Mit tud ő, amit én nem? Hogyan kell élnem ahhoz, hogy ilyen boldog öreg legyek. Mert ilyet még nem láttam, de tudom, pontosan tudom, hogy dédi léte az öregség definíciója, nem a megkeseredettség…

Azt hiszem, a kötődésem a puhán mélységes csodálatban merül ki, hiszen más dimenziókban és valóságokban éltünk, egymástól távol… Ám ez az ámulat pont elég ahhoz, hogy megértsem azt, hogyan kell élni, élvezni az életet. Egyszerűen, szeretve. Istenem, kérlek, adj a dédi napocskájából egy darabot, örökre… Ne csak néha, kölcsön, használatra… Szeretném én is ennyire élvezni az életet

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást