Vajon milyen egy főszerkesztő élete, hogyan sikerül állandó színvonallal szórakoztatni és gyönyörködtetni az olvasót, és miként látja a nyomtatott magazinok jövőjét? Szám Katival, a Képmás magazin főszerkesztőjével beszélgettünk.
Hogyan kerültél kapcsolatba a Képmással? Mire utal a név?
Egy ismerősöm ajánlotta a magazint, akkor még olvasóként sem ismertem. Amikor először beléptem a szerkesztőségbe, egy 4-5 négyzetméteres kis tanterembe a budapesti Szent Margit Gimnázium tetőterében, a Képmás név nekem is csak annyit mondott: egy magazin, amely rólam is szól, az én képmásom is. Aztán rájöttem, hogy a kép – mint látvány – és a más mint az ember egyedi és megismételhetetlen volta – is ott játszik a jelentésben. A név így izgalmas kihívássá változott: A nőket szépségipari fogyasztóként, pelenka- és mosószervásárlóként kezelő magazinok világában hogyan lehetne felmutatni egy igazabb női képmást? Olyan tükröt tartani az olvasóinknak, amelyben megláthatják teljes önmagukat, az érdeklődő, érzékeny, művelt, nemcsak a körömdíszítés világában tájékozott nőt.
Melyek voltak a főbb irányváltások/megújulások a 15 év alatt?
Az első talán éppen az, hogy elkezdett szakmaivá válni. Öt év alatt, szép lassan a lelkes írni és fotózni tudó munkatársakat újságírók és fotósok váltották föl. A tervezési és nyomdai munkákat profi alvállalkozó cégekkel kezdtük végeztetni. Aztán 2012-ben teljes brand-újítást végeztünk, elkezdtünk úgy tekinteni a Képmásra, mint márkára. Ezeket a változásokat már azzal az elhatározással terveztük, hogy a Salt Comumications lesz a Képmás grafikaitervezője.
Molnár-Bánffy Kata, akkor még a Salt Communications ügyvezetőjeként szakértőként segített a brand-újításban, ma már a lap ügyvezetője is. A grafikai megújulás után az utóbbi évek leginkább arról szólnak, hogy a marketing és a sales területén is igazi márkaként kezeljük a Képmást. A legnagyobb kihívás a minél szélesebb körben való ismertség elérése.
Milyen egy főszerkesztő élete?
Izgalmas, ha szereti, amit csinál. Persze egy kis szerkesztőségben ez nem amolyan főnökszerepben lubickoló, reprezentáló kirakatstátusz, hanem tényleg változatos munka. Van benne egy kis alkotás, kell hozzá némi pedagógus véna, egy kis logisztikai érzék, nem árt az empátia és sok kreativitást igényel.
Számomra kicsit olyan, mint az anyaság. Mindenhez jó érteni valamicskét, mindenre és mindenkire oda kell figyelni, néha gyorsan reagálni, máskor türelemmel és segítségre készen figyelni, de ha én nem tudok ebben a szerepben önmagam lenni és alkotni is, a többiek sem érzik jól magukat mellettem. Szerintem az újságírói szakma mellett az anyaság adott legtöbb muníciót a munkámhoz.
Nagyszerű íróitok és témáitok vannak. Hogyan sikerül egy közös, „képmás” stílusra formálni a cikkeket?
Hihetetlenül pontos irányt ad a magazin neve. Ez egyrészt könnyű, mert elég megkérdeznünk magunktól, jobb ember leszek-e, ha ezt elolvasom, segítek-e valakinek, ha ezt megírom? Másrészt nehéz, mert bár érezzük, mi a Képmás irány, mégsem akarjuk didaktikus, megmondó stílusban osztani az észt. Magazin vagyunk és szórakoztatni, gyönyörködtetni is szeretnénk. A legjobb visszajelzés, hogy nem csinálhatjuk nagyon rosszul, éppen az, hogy nem nagyon kell győzködnünk senkit, ha szerzőnek vagy interjúalanynak kérjük föl. A kézbe vehető 100 oldal a legjobb referenciánk.
Szerinted hogyan viszonyul a magyar ember a nyomtatott magazinokhoz? Milyen jövőt jósolsz a printnek?
A legújabb jóslatok szerint a print túlélési útja a tartalomfejlesztés és a prémium minőség. Ehhez a réteghez a hirdetők is nehezen jutnak el más úton, ezért ma már ebből a szempontból sem írják le a nyomtatott sajtót. Az is efelé tereli a trendeket, hogy ma már jogos elvárás, hogy mindent ne tűrjön el a nyomdafesték, vagyis, ha papírt használunk, ne kérészéletű, könnyen eldobható tartalmat közvetítsünk vele. A Képmás készítésekor a szöveges és vizuális tartalom időtálló volta nagyon fontos szempont.
Mik a jövőbeli terveitek? Hogyan látod a Képmást 10 év múlva?
A Képmás két alapvető jellemzője az állandóság és a dinamika. Az értékrendünk biztos alapot jelent ahhoz, hogy merjünk változni, merjük meghallgatni és megmutatni a másik oldalt is. Hogy legyen szemünk és fülünk a kérdésekre és nem előre legyártott, mégis értékközpontú válaszokat keressünk rájuk. Főszerkesztőként ez a dolgom, a tartalom. Persze, cégként és lapként nyilván erősebbek és ismertebbek szeretnénk lenni, azonban ehhez én csak hozzátenni tudok, az ügyvezetőnk, Kata úgyis előrukkol majd ezzel a vízióval.