Ha rossz dolgok történnek velünk, a belső erőforrásainkra támaszkodunk a továbblépés érdekében. Ez az, amit lényegében a rugalmasságnak nevezhetünk: az a képességünk, hogy felépítsünk egy belső erőtartalékot, amiből később táplálkozhatunk.
Ha túl sok rossz dolog történik velünk, a belső energiaforrásaink kimerülnek, és minden további próbálkozásunk hiábavalónak tűnik. Ezt az állapotot nevezzük kétségbeesésnek.
A korai gyerekkori rossz élmények más módon hiúsítják meg, hogy képesek legyünk megbirkózni a kihívásokkal. Azzal, hogy eleve megnehezítik vagy ellehetetlenítik ennek a belső energiatartaléknak a felépítését.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy komolyabb negatív élmények nélkül is elveszítjük a képességünket a boldogságra. A gyerekkori traumák bizonyos értelemben megállíthatják a fejlődésünket, és űr keletkezik bennünk ott, ahol mások a reményt tárolják – magyarázza a psychologytoday.com szakembere.
Láthatatlan fájdalom
Egy zúzódással vagy egy törött karral ellentétben a belső sérülések, melyeket magunkkal cipelünk, gyakran láthatatlanok a külvilág számára, és sokszor magunk előtt is rejtve maradnak.
Azok az emberek, akikben ott él egy sebzett gyermek, gyakran érzik, hogy valami nincs egészen úgy, ahogyan lennie kellene, anélkül, hogy pontosan tudnák, miért van ez. Lehet, hogy észreveszik, hogy nem tudnak csak feküdni a fűben, és élvezni a napsugarakat, mint mások, mert folyamatosan negatív gondolatokkal kell küzdeniük, vagy úgy találják, hogy sosem tudnak semmit véghez vinni, amibe belekezdtek.
Valójában mindkét tendenciának gyermekkorban lehet a forrása. A füvön feküdni és egyszerűen élvezni az életét nehéz lehet a korai traumát szenvedő személy számára az életigenlő érzelmek hiányzó belső bankja miatt. A dolgok befejezésének képtelensége pedig egy mélyen gyökerező szokás eredménye lehet. Eszerint félni kell egy túlságosan igényes szülő kritikáitól – esetleg akkor is, ha a szülő talán már nem is él.