Akkor mégis miért vállalunk gyermeket?
Vajon mi az oka annak, hogy gyermeket vállalunk akkor is, ha lényegében nem tesznek minket boldogabbá sőt, úgy tűnik, hogy a személyes boldogságunkat egyenesen háttérbe szorítják? Félretéve az ösztönöket, a gyermek születése bizonyítottan felelős az önértékelésünk felemeléséért, különösen a nők esetében – ez derült ki Thomas Hansen, Britt Slagsvold és Torbjørn Moum 2009-es kutatásából.
Érdekes adalék, hogy bár alapvetően a nők önértékelését emeli a gyermekvállalás, egy 1979-es felmérésből az is kiderült, hogy a férfiak sokkal inkább hátrányosnak tekintik a gyermektelenséget, aminek jó eséllyel evolúciós okai is lehetnek.
Mindebből arra következtettek a kutatók, hogy hiába rontja a pillanatnyi boldogságunkat a családalapítás, attól még hosszútávon értékesnek és értelmesnek tekinthetjük.
Kicsit hasonló ez, mint a tanulás: a cél a szakma, a tudás megszerzése. Annak ellenére is megküzdünk a feladatokkal, hogy aktuálisan nem vagyunk éppen túl boldogok a felmérésektől, a befektetett időtől. Ám amikor végre kézhez kapjuk a diplománkat és elhelyezkedünk egy jó beosztásban, akkor úgy érezzük: megérte. Időközben pedig megerősödünk, rájövünk, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint hittük, ezáltal nő az elégedettségünk és az önbizalmunk. Olvass még a témában
A kutatók egyébként azt tapasztalták, hogy az Egyesült Államokban a legnagyobb a szülői paradoxon. Itt éleződik ki leginkább a gyermekek „negatív jelenléte” és a személyes boldogság közötti ellentét. Ha mindez azért lehetséges, mert az USA-ban hajlamosak az emberek extrém módon koncentrálni személyes boldogságukra, aminek a következménye az, hogy irreális elvárásokkal élnek saját vágyaik iránt. Minél inkább individualista egy társadalom, annál nagyobb mértékben jelentkezik a szülői paradoxon.
