Kezdésnek egy kis Szlovénia – Bled és Bohinj
Az út első állomása még Szlovénia volt, ahol Bled-et és Bohinj-t kerítettük sorra. Bohinjtól nem lehet nem elalélni – a víz hűvös kékje, a környező hegyek csendje és a tópart kavicsos kombinációja pillanatok alatt lelassítja az embert. Sokan fürödtek, mi inkább csak lógattuk a lábunkat, néztük a vízen ringó csónakokat és próbáltuk átérezni, hogy végre itt vagyunk, elkezdődött a nyaralás.
Bled szintén hangulatos volt, de a tó körüli kisvasutazás engem kevésbé ragadott magával – próbáltam már sokkal jobbat. A tó másik oldalán viszont egy kellemes, panorámás strand várja azokat, akik nem a vár felől közelítenek, szóval erre a célra is igénybe lehet venni a kisvasutat.
Átlépve a határt: a Fusine-tavak varázsa
Másnap átléptük a határt, és meg sem álltunk a Fusine-tavakig, amelyek ugyan még nem a Dolomitokhoz, hanem a Júliai-Alpokhoz tartoznak, de minden képzeletet felülmúltak. A felső tó vadregényes ösvényei bakancsért kiáltanak, de nem hosszú maga a séta, inkább csak technikás. Számunkra a nap csúcspontja az volt, amikor a hegyekből leereszkedtek a tehenek, és térdig gázolva a vízben hűsöltek – gyereknek és felnőttnek egyaránt felejthetetlen látvány. Olvass még a témában
Innen indultunk tovább Chienes-be, ahol az elkövetkező napokat töltöttük. Ez a kis falu tökéletes bázisnak bizonyult, mert csillagtúraszerűen tudtuk bejárni a környéket. A hegyek felé vezető út során az első benyomás még mediterrán volt – olaszos utcák, meleg színek, napfényes hangulat, de ahogy egyre beljebb haladtunk a Dolomitok szívébe, fokozatosan átvette a helyét a klasszikus alpesi hangulat. Ennek legfőbb oka, hogy Dél-Tirol történelmi szempontból minden, csak nem tipikus olasz vidék. A terület 1919-ig Ausztria része volt, csak a világháborút követően került Olaszországhoz. Ennek emlékét ma is őrzi az építészet, a kultúra és a kétnyelvű feliratok. Itt nem ritka, hogy az étlapon előbb szerepel a gőzgombóc, mint a pasta.
Első nagy kalandunk a vízesések földjén
A Dolomitok első „igazi” túrája a Cascate di Riva vízesés volt. Ez a tanösvény három lépcsőben vezet fel egyre látványosabb zuhatagokhoz: a túra rövid, de élményekben annál gazdagabb. Az ösvényt mohos fenyőerdők szegélyezik, az út mentén áfonyabokrok kínálnak falatnyi örömöt, és a vízesések környékén szálló pára misztikus fátyolba burkolja az egész erdőt. A felső vízesésnél érdemes esőkabátot viselni – itt már tényleg arcunkba csap a természet, de nem lehetetlen sőt, egyenesen érdemes végigjárni az utat gyermekkel.
Az igazi kihívás (nekünk): Adolf Munkel Weg
Másnap következett az utazás leghosszabb túrája, az Adolf Munkel Weg, ami méltán híres, és már a parkolóban látszott, hogy sokan szeretnék a saját szemükkel látni (pedig mi 9-kor már a bejáratnál toporogtunk). A Zannes hüttétől indultunk, és kb. 9–10 kilométeres kört tettünk meg, miközben a Geisler-csoport sziklái alatt haladtunk végig. Gyerekbarát túra? Inkább gyerekpróbáló, de aki erre vállalkozik, emlékül kapja a vad természet egy részét. Az ösvény kacskaringós, sziklás, néhol igen meredek – felfelé és lefelé is megdolgoztat. A térkép szerint 4 óra alatt megtehető, de mi inkább 6-7 órát szántunk rá: kényelmesen, pihenőkkel, megállókkal, nézelődéssel együtt ennyire szükség is volt. A legfárasztóbb napunk volt, de a panoráma minden lépést megért és már ott éreztük, hogy ezt a látványt örökre magunkkal visszük.
Piz Boé és a Schiavaneis-vízesés
A következő napot vegyes érzelmekkel zártuk. A Pordoi-hágó környékén autóztunk hosszasan, miközben a Piz Boé meghökkentő magassága és a környező gleccserek látványa kísért bennünket. Olyan tájakon jártunk, hogy már-már felfoghatatlan volt, hova is csöppentünk.
Aznapi főbb célunk egy nagyon barátságos kis séta volt: a Schiavaneis-vízesés. Passo Sella és Canazei között parkoltunk le, és egy 15-20 perces ösvényen értük el a vízesést. A túrát mormotalesként terveztük, találtunk is lyukakat, de sajnos a kis bundások most nem jöttek elő. Ettől függetlenül a vízesés varázslatos volt, végig azon elmélkedtünk, hogy ilyen csodálatos helyen talán még nem is piknikeztünk.
Életre kelt képeslap, avagy a Lago di Braies
Az utolsó napon a Lago di Braies-t választottuk, ami ugyan valódi turista mágnes, de teljesen érthető okokból népszerű. A tó zöldeskék vize szinte világít a napsütésben, körben a kopár sziklák, a völgyekben leomló kőrengeteg, a partról induló csónakok… minden egyes részlet azt súgja: „Itt muszáj megállnod.”
Mi már főszezonban voltunk, így előre foglaltunk parkolóhelyet a P3-asban, ami 300-400 méterre van a bejárattól. A tó egy része babakocsival is járható (ha jobbra indultok el), de a teljes kör sok lépcsőt tartalmaz, így inkább nagyobb gyerekkel és babakocsi nélkül érdemes vállalni. Itt is összefutottunk tehenekkel, akik a tóparton sétálgattak, de ne számíts elhagyatott romantikára, mert egész nap sokan vannak.
Ez a nyaralás igényelte tőlem eddig a legtöbb szervezést, mert nagyon sok mindent szem előtt kellett tartanom, de a Dolomitok nemcsak a lábamat, hanem a szívemet is megmozgatták. Megtanították, hogy nem csupán a tengerparton lehet kikapcsolni – sőt, néha épp a vadregényes hegyek között talál vissza magához igazán az ember.
