Ma már ajándékként tekintek rájuk.
Ma már azt érzem, hogy a párom családja nemcsak befogadott, hanem megtanított egy másik működésre, amiért a hálám örökre üldözni fogja őket. A mai napig számíthatunk egymásra, én pedig szinte a lányukká váltam. Tisztelnek, szeretnek, figyelnek rám – és nem csak akkor, ha „baj van”. Egyszerűen jelen vannak és sosem félnek kimondani, amit éreznek, amit gondolnak. Ma már tudom, hogy ez egy olyan érték, ami csak nagyon keveseknek adatik meg életük során. Rá kellett jönnöm: amikor egy család valóban szeretettel működik, nincs mitől tartani. Nincs kínos téma, sem a múlttal, sem a jelennel, sem a lelkiekkel, sem a testiekkel kapcsolatosan – együtt mindent meg lehet oldani.
Ma már én is anya vagyok, és amikor a saját lányomra nézek, abban bízom, hogy ebből a két, látszólag teljesen eltérő családi mintából sikerül majd átadnom neki a legjobbakat. Azt szeretném, hogy önálló legyen, de sose magányos, hogy legyen saját élete, útja – de közben tudja, milyen érzés egy olyan családban lenni, ahol az ajtó mindig nyitva áll. Mert talán az a legfontosabb felismerés, hogy nem kell választan: lehetünk egyszerre teljesen szabadok és mélyen kapcsolódók is.
