Az elmúlt évtizedekben a viktoriánus fotókollázs művészete egyre nagyobb érdeklődést váltott ki a művészettörténészek körében. 2009-ben jelent meg Elizabeth Siegel Playing with Pictures című könyve ami a Siegel által a Chicagói Művészeti Intézetben rendezett kiállítást kísérte. Utóbbi aztán megjárta a New York-i Met Múzeumot is. Az ilyen albumok közül sok még mindig brit vidéki otthonokban lapul. Művészettörténészek nem dokumentálták őket, és még mindig nem túl ismert maga a jelenség a nagyközönség előtt.
Ennek több oka is van, nem utolsósorban az, hogy a fotókollázsokat készítő emberek – többnyire, de nem kizárólag nők – inkább saját társaságuk szórakoztatására készítették az albumokat, nem pedig galériában bemutatásra szánt alkotásokat. A fotókollázst inkább teljesítménynek, mint képzőművészetnek tekintették.
A fotókollázsok minden bizonnyal eszközt jelentettek tulajdonosaik számára, hogy felvillantsák társadalmi státuszukat, teljesítményüket, szellemességüket és társadalmi kapcsolataikat – nemcsak az alapján, hogy kiről voltak fényképeik, hanem annak alapján is, hogy mennyire merészen játszhatnak az adott személy képével. Néhányan pedig elég merészek, kacérak és szuggesztívek, felforgatva a viktoriánus helytállásról alkotott elképzeléseket, állítja Patrizia Di Bello, a fényképezés történetének és elméletének professzora a Londoni Egyetemen. Olvass még a témában
Sok előadást láttam már, de egyik sem érintett meg úgy, mint A Pál utcai fiúk
7 nyári mikrotrend, amit a Z generáció is imád – így viseld őket stílusosan 30 felett is
Esszéírásra büntették a csoportos erőszakot elkövető egyetemistákat – szerintem ezt érdemelték volna helyette
Melyik híres zseni gondolkodásmódja áll hozzád a legközelebb?
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Péntek reggel elküldjük a hét legolvasottabb Kikapcsolódás-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
