Az Y generáció tagjai 1980 és 1995 között születtek, és közülük különösen sok bumeráng gyermek került ki. Ez a kifejezés azt a jelenséget mutatja, ami ezeknek az embereknek az életútját jelképezi: bár időről időre megpróbálnak kirepülni a családi fészekből, valahogy mégis folyton otthon lyukadnak ki. Manapság ezek a gyerekek már javában felnőttek, de a helyzet egyáltalán nem jobb. Szerény becslések szerint is sok száz millióan vannak világszerte, akik ebben a cipőben járnak. De miért?
A leggyakoribb okok
Ahogy a legtöbb felnőttkori probléma, úgy ez is az anyagiakban gyökerezik. Manapság egy keresetből csak kivételes esetben lehet normális színvonalon megélni, ezért aztán, ha nem sikerül a frissen kirepülő gyermeknek élet- vagy (legalább) szobatársat találnia, kénytelen visszatérni az alapokhoz: a szülőkhöz. Mivel manapság jól tudjuk azt is, hogy rengeteg kényszerszingli él hazánkban (és ez a helyzet világviszonylatban is), nem túl nehéz elképzelni, miért olyan nagy a száma a bumerángfelnőtteknek is. Még ha úgy-ahogy boldogul a felnőtt egyedül, vagy valakivel társulva, gyakori gond, hogy így sem tud félretenni. Hónapról hónapra él, önellátó, de teljesen kilátástalan az élete.
Kép forrása: VitalikRadko/Depositphotos.com
Sokan ilyenkor pakolnak össze, hogy külföldön is szerencsét próbáljanak, de ott sem minden esetben sikerül a beilleszkedés, marad hát a végső megoldás, a szülőkhöz való hazaköltözés. Ez a tendencia részben a gazdasági világválságra, a deviza hitelekre vezethető vissza, amire ráerősítettek a hihetetlenül magas ingatlan– és albérletárak. Ha pedig hozzáveszünk ehhez az egészhez egy esetlegesen félresikerült házasságot, ahol gyerektartást kell fizetni, vagy ténylegesen ellátni a csöppségeket, akkor szinte az a csoda, hogy hazánkban „csak” ennyien kénytelenek hazaköltözni.
Hasonlóan gyakori ok, hogy a mai felnőttek egy része sosem akar saját magáért és a tetteiért felelősséget vállalni. Mindig voltak ilyen emberek, és minden bizonnyal lesznek is, de napjainkban kifejezetten feltűnő a jelenlétük.
Mi lehet ennek az oka? Először is az, hogy a szülők hivatalosan már nem döntenek – hazánkban – arról, hogy mikor és kihez adják gyermeküket. Mivel párkapcsolatra, társra találásra kényszeríteni nem lehet senkit, az utcára pedig többnyire nem akarják küldeni saját gyereküket a szülők, marad a patthelyzet. Tehát eleve megnövekedett azoknak a száma, akik tovább maradnak otthon, élvezve a mamahotel nyújtotta örömöket.
Ennek és az elhúzódó iskolai tanulmányoknak köszönhetően alaposan kitolódott a tényleges felnőtté válás. Vannak, akik csaknem harmincévesek, mire végeznek a tanulmányaikkal, és könnyen lehet, hogy utána sem boldogulnak túl könnyen az életükkel. Főleg nem akkor, ha nem is igazán motiváltak, mert tulajdonképpen tökéletesen érzik magukat az otthoni környezetükben.
Olyan sokan vannak, hogy nevet is adtak nekik: Pán Péterek. Ők azok, akik valószínűleg sosem fognak elköltözni otthonról, egész egyszerűen megvárják, míg megöröklik az ingatlant (már ha lesz mit örökölni).
Ez egy kényszerhelyzet, ami igazából senkinek sem jó
Sajnos a kialakult helyzet igen kis arányban sújtja azokat, akik saját maguk keresték ezt az életvitelt, jóval inkább kényszerűség szülte. Azonban ez mit sem változtat azon a tényen, hogy ez a felállás senkinek sem ideális. Nem jó az időközben felnőtté vált gyerekeknek, hiszen nincs lehetőségük, nincs jövőképük, nem tudnak egyről a kettőre lépni. Nem tudnak családot alapítani, spórolni, tervezni, megvalósítani.
Nem jó a szülőknek sem, hiszen ők – még, ha nem is olyan erőteljesen, de – ismét kötöttségek közé kényszerülnek. A felnőtté vált gyermek már csak vendég lesz otthon, de senki sem akar vendégként élni a házában, és senki sem akar olyan vendéget, aki sosem megy el. Talán ezért van az, hogy sokan inkább pluszmunkát vállalnak, vagy a létminimum alá csúsznak, csakhogy az önállóságot maguknak tudhassák. Legalábbis addig, amíg lehetséges, hogy aztán végszükség esetén, bumeráng felnőttként ismét hazatérjenek, ha úgy alakul az élet…