A vak kutyák igenis látnak: a szívükkel
Ami talán a legfájóbb ebben az egészben, hogy amikor belenézek a szemébe, már nem az a sokatmondó, meleg barna szempár néz vissza rám. Helyette a saját tükröződésemet látom, és hiányzik az a különleges, néma megértés, ami közöttünk mindig is ott volt. Régen egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Ez most ebben a formában elveszett – de nem adtuk fel a kommunikációt.
Megtanultunk másként kapcsolódni: hangadással, kopogással, új vezényszavakkal. Az egyik ilyen a „lassan”, amit szinte azonnal elsajátított, és amitől biztonságban érezheti magát. Kicsit én lettem a szeme, és bár ez hatalmas felelősség, közben valami egészen meghitt is van benne. Amikor például akadály kerül elé és szólok neki, hogy „lassan”, akkor megáll és az orrát előredugva ellenőrzi, mit kell kikerülnie. Ha pedig lépcsőnél történik mindez, akkor addig hajtja lefelé a fejét, amíg az orra hegyével el nem éri a talajt, így pontosan fel tudja mérni, mekkorát kell lépnie.
Mindig is egy bújós kutya volt, de most összehasonlíthatatlanul több lett közük a testkontaktus. Mivel nem látja, hol vagyunk, addig kutakodik, amíg valahogy hozzánk nem ér – és aztán jó erősen mellénk bújik. Olvass még a témában
