Szülőként fontos, hogy a saját érzéseinkkel is tisztában legyünk. A gyerek kérdései gyakran a mi elfojtott érzéseinket is felszínre hozzák, és ez teljesen rendben van. A Coco nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is segít újraértelmezni a halálhoz való viszonyt: megmutatja, hogy az emlékezés nem feltétlenül fájdalmas kötelesség, hanem lehet egy szeretetteljes gesztus is.
Rávilágít, hogy a halálról nemcsak suttogva, hanem színesen, zenével, boldogan is lehet beszélni – és ettől még semmi sem lesz tiszteletlen. A Coco valójában nemcsak egy mese, hanem híd a múlt és a jelen, az élet és a halál, a felmenők és a leszármazottak között.
Egy emlékeztető arra, hogy a szeretet nem vész el akkor sem, ha már nem látjuk azt, akit szeretünk – mert az, aki fontos volt, mindig ott marad velünk, akár egy dalban, akár egy illatban, akár egy történetben, amit újra és újra elmesélünk. Olvass még a témában
