Legelőször az után mentem el terápiára, hogy a lányom megszületett. Emlékszem, egy nap aludt a mellkasomon, simogattam a hátát, és arra gondoltam, mi lenne, ha ő is olyan dolgokat élne át, amiket én átéltem gyerekkoromban. És akkor elsírtam magamat.
Az első néhány alkalom terápia nagyon sokat segített nekem abban, hogy helyre tegyek, vagy legalább csak kimondjak dolgokat, amik velem történtek, és hogy közelebb kerüljek annak a kérdésnek a megválaszolásához: én milyen anya akarok lenni?
De legalább ennyire fontos volt, amikor évekkel később úgy döntöttem, ismét felkeresek egy terapeutát. Mindez egy nappal az után történt, hogy hirtelen felindulásomban összevesztem egy számomra fontos emberrel. Mindegy is, hogy min, és mindegy is, hogy igazam volt-e, ami számított, az az, hogy az indulataim úgy elragadtak, hogy semmi, amit mondtam, nem járult hozzá ahhoz, hogy megértessem magamat.
A sértett megjegyzéseim és vagdalkozásaim természetesen nem találtak értő fülekre, amitől én csak még kétségbeesettebb, és – persze – még dühösebb lettem, ami csak tovább rontott a helyzeten. Olvass még a témában
Így karácsonyozunk autista gyerekkel – tippek, amik minden gyerek mellett segíthetnek
Ingyenes szakmai tanácsadó napot szerveznek májusban a koraszülésben érintett családoknak Budapesten
Nagy szeptemberi horoszkóp: mit hoz a Szűz hava a csillagjegyednek?
Válassz egy ajtót a képről, megmondom ki vagy! Személyiségteszt






