Nehéz ilyenkor olyat mondani, ami nem esik rosszul a másiknak. Az alábbi dolgokról azonban kilométerekről bűzlik, hogy csak kifogások, így nem csoda, ha senki nem akarja őket hallani. „Nem a te hibád?” Köszönöm, ettől mindjárt jobban érzem magam…
„Még mindig fontos vagy nekem”
Könyörgöm, még akkor se mondd, ha tényleg így érzel! Ez a mondat csak hiú reményt táplál, mintha egy kis ablakon keresztül leselkedhetnénk be a mézeskalács házikóba. Aztán meg majd csodálkozol, ha téged hívunk fel hajnal kettőkor, mert pókot találtunk a fürdőszobában. Hát nem te mondtad, hogy még mindig számíthatunk rád? Ja, hogy ennyire nem…
„Bárcsak néhány évvel később találkoztunk volna”
Én meg azt kívánom, bárcsak csoki íze lenne a kelbimbónak, de ettől még nem lesz az. Egy szakításkor az egyik utolsó dolog, amit hallani akarunk, az egy arra utaló mondat, hogy bár a távoli jövőben akár a közös életet és a meghitt családi fészket is el tudnánk az oldalunkon képzelni, előtte még szeretnél megfordulni néhány másik ágyban.
Azért tartalék játékosnak esetleg megtartanál?
Totális csönd
Szakítani nem egyszerű. Sem annak, akivel szakítanak, sem annak, aki szakít, de azért lássuk be, hogy az utóbbi van könnyebb helyzetben. Ezért a legkevesebb, amit megtehet, az az őszinte magyarázat, a nyílt válasz a kérdésekre, és az, hogy szembe néz a másikkal.
A hallgatás, vagy a nyom nélkül felszívódás minden másnál rosszabb. A szakítás sehogyan sem jó, de talán akkor a legelviselhetőbb, ha legalább a korábbi kötelékre való tekintettel mindenki megtiszteli a másikat az őszinteségével.