Akik tanultak valaha egy kicsit is zongorázni, azoknak nem kell magyarázni, milyen nagy koncentrációt, összeszedettséget, önfegyelmet és precizitást igényel egy futam lejátszása. Azt sem kell magyarázni, hogy előtte mennyit kell egyes futamokat gyakorolni a könnyed hatás, a nagyon pontos ritmus elérése érdekében. Fischer Annie ebben (is) utánozhatatlan.
Néhány szó a zongorázásról
Futamokkal, skálázással bemelegíteni. Külön kézzel, két kézzel gyakorolni, a bonyolultabb részeket kiemelni, figyelni a kéz és hát tartására, még a második, gyakorlással eltöltött óra után is. Figyelni az ujjrendre. Tartani a ritmust bármi áron. Lelket adni a dinamikával.
Akkordoknál ügyelni, hogy az egyszerre leütött hangok egyikének erőssége se „lógjon ki”. Soha. A dinamikában ügyelni a felépítettségre, azt mindig betartani. És miután szó szerint ezerszer eljátszottad a darabot, egyszer csak elkezdesz az általad felépített darabban benne élni.
A tehetség smafu, aki erre adja a fejét, annak mind akad belőle, tehát a zongorázás maga a kitartás. Nincs lehetetlen, csak te vagy gyenge, ha nem sikerül. Mindezt pedig élvezni kell tudni… vagy elbuksz.
Fischer Annie, az erő
A korabeli felvételeken érdemes megnézni azt, ahogyan bemegy a színpadra, megáll a zongora mellett, megérintve azt – a nadírt. Mintha a világon egyedül a zongora érintése adna neki biztonságot.
Aztán leül, és míg egy egész zenekar játszik, beleszövődik egyenes tartása a zenébe. Már akkor benne él a csodában, mozdulatlanul. Nem látványos az, ahogy játszani kezd, hiszen nem ő a fontos, hanem a zene, amit alkot, alkotnak közösen a zenekarral.
Ez az alázat az, ami mindenek fölé emeli őt, mint előadót. Nem egy nőt látunk, hanem a zene és a lélek összefonódását. Az ember csak eszköz, a muzsika eszköze.
Fischer Annie, a „széplelkű”
Fischer Annie dísztelen, elegáns, fegyelmezett nőként lép a színpadra. Mai nyelvezettel „vérprofi”-ként. Ám amikor játszik, arca minden rezdülése elárulja őt. A nőt és az embert is.
Lelkének meghosszabbítása a keze.Nem kimondottan női kéz, inkább nevezném funkcionálisnak. Fizikailag erős, maximálisan kontroll alatt tartott, éppen ezért a lélek könnyedségének kifejezésére is képes kéz. Kezének mimikája van. Ahogy arcára is minden érzés kiül.
Ámulatba ejtő, dísztelen profizmus
Az egész testével játszik, de nem drámázza túl. Egyszerűen csak annyit közvetít mozgásával, amennyit a játék drámaisága vagy könnyedsége ott és akkor megkíván. Ha megnézzük a felvételeket, szinte mindig csukott szemmel játszik.
Még akkor is, amikor kezét messze elemeli a zongorától – mindig visszatalál arra a billentyűre, amelyikre kell, akkor, amikor kell, úgy, ahogyan kell. Fischer Annie saját „fejében” zongorázik, ennek kivetülése a valóság, amit mi látunk.
Ezt a szintet elérni csupán tehetséggel, nem lehet. Ehhez kell még iszonyatosan sok akarat, kitartás. És még valami… a hangszer imádata, az az érzés, hogy ember a zongora nélkül, a zongora ember nélkül nem létezik.
Hogyan kezdődött?
1933. május 18.-án az első Budapesti Liszt Ferenc Zongoraverseny győztese lett Fischer Annie. A H-moll szonáta volt az a mű, aminek győzelmét köszönhette.
A zsűri döntését sokan vitatták, hiszen a zsűri egyik tagja Fischer Annie tanára volt. Ám az idő a zsűrit igazolta. Fischer Annie külföldön is sokat játszott, és pedig azért, mert azt gyönyörűen tette, mindenkit felülmúlva. Életének minden pillanatát átszőtte a zene. Megteremtette magának azt az egyszerű, nyugodt közeget, ami lehetővé tette, hogy a legjobbat adja a világnak.
Életéről tudható minden. Tudható, hogy egyszerű életet élt, szerette az embereket, szerette a férjét. Tudható, hogy – szerintem – a legnagyobb XX. századi zongorista, előadó volt, nő létére. Tudható, hogy nem szerette a stúdiókat, és az is tudható, hogy csak a zenének, családjának és barátainak élt. Ám van, ami csak a videókon látszik… ez pedig a lelke.