Hit
Nem hiszek az „igaziban" és ez segít elviselni, hogy egyedül vagyok 65 éves agglegényként. Fiatalon voltam párszor szerelmes, aztán amikor ötödjére gondoltam valakiről, hogy ő a lelki társam, rájöttem, hogy ez balgaság. Szerintem az „Igazi” egy káros hazugság, amivel már fiatalon elkezdik tömni az ember fejét, hogy aztán kudarcként élje meg, ha nem találja meg ezt a képzeletbeli, isteni partnert. Én ennél sokkal racionálisabb vagyok, ezért nem fogom fel tragédiaként, hogy egyedülálló vagyok idős koromra. Különben is, művészként az én igaz szerelmem mindig a zene volt.
Kamu
77 éves nő vagyok, aki mindig tudta, hogy nincs „Igazi.” Ez az elmélet csak irreális elvárásokat, majd elkerülhetetlenül csalódást, szomorúságot és neheztelést eredményez. Az ember mindig csak magára számíthat, akkor is így éreztem, amikor kapcsolatban voltam, így öregkoromra meg áldásnak tartom, hogy nem kell elviselnem, kiszolgálnom és pelenkáznom valami zsémbes vénembert. A nővérem megtalálta az Igaziját, de a férje tíz éve meghalt, így özvegyként ugyanott tart, mint én: egyedül van.
Olvass még a témában
Választás
Kutatóként a munkám mindig fontosabb volt, mint a házasság vagy a gyerek, és akkoriban nem érdekelt, hogy ezek kimaradtak az életemből. 70 éves nőként azonban most olyan erővel zuhant rám a magány, hogy összeroskadok a súlya alatt. Egy hetven éves nőre senki nem kíváncsi, megbecsült kutatóként sosem gondoltam, hogy öregen a társadalom így átnéz majd rajtam.
A cikk folytatódik, lapozz!
