Hallgatnom kellett volna belső súgásomra a rágóval kapcsolatban, mely minden alkalommal, amikor kezembe veszek egy ilyen szörnyűséget, azt súgja: ne tedd! De tettem. Álmosságom letompította nyelési reflexeim gyors spontaneitását, miközben tovább rontottam túlélési esélyeimet azzal, hogy igyekeztem a munkámra figyelni. Nyáltermelésem indokolttá tette a nyelést, de sajnos sikerült a lehetetlen: a mentollal teli hatalmas nyálmennyiséget nem a nyelőcsövembe juttattam, hanem tüdőmbe szipkáztam. Igen furcsa, mélyen és süvítően hörgő hangokat kezdtem magamból kiadni. Deficites lettem levegőügyileg. Nagyon. A kilégzés még csak-csak ment valahogy, no de a belégzés…
Viszonylag higgadt léptekkel mentem ki az irodából, eközben marta a mentol a tüdőm, és minden oda vezető utat. Az erőlködéstől könnyek sajtolódtak ki szemem sarkából, és hogy ne legyen egyszerű, stílusos és elegáns megfulladnom, orrom is elkezdte termelni a híg nyálkát. Egyre rémisztőbb hangok hagyták el tüdőmet. Fiatal kolléganőm, miután többször is feltette a hiábavaló és kétségbeesett kérdést, hogy mi van, segítségért rohant.
Ott álltam tehát egyedül, hörögve, a ,,mikulásgyár” azaz, a játékraktár kellős közepén, a plüss polipok és plüss tigrisek élőhelyének félhomályában, és teljes erőből próbáltam felfejleszteni bőrlégzésemet. Az irodát és a raktárt elválasztó ajtóban megjelent álmaim férfija, én pedig szexisen hörögtem tovább, miközben életem külön bejáratú filmje, az, ami állítólag a halál előtt van, pörgött visszafelé. Olyan nagy bajban nem lehettem, mert még csak az aznapi csodás reggelig jutottam, és jó sokat éltem már, tehát biztos hosszú film lett volna. Olvass még a témában
Ám ekkor szólott hozzám az ajtóból A Férfi. Illetve nem szólott, csak megfontolt férfi módjára nyugtázta a helyzetet: Te jóóó ééég. Aztán pedig egy mozdulattal becsukta az ajtót az orrom előtt.
