Kolléganőim ekkorra értek fel a megváltó vízzel, és nagyjából eddigre sikerült végre felköhögnöm tüdőmből a gyilkos mentolt. Természetesen a riadalom utáni röhögés és orrfújás is sokat javított a helyzeten. Minden kedélyállapot visszakerült nyugalmi helyzetébe, bár ez csekély vigasz volt ahhoz képest, hogy belegondoltam: ha ott, akkor meghalok, bekerülök a természetes szelekció nagykönyvébe, a Darwin-díjasok közé, akik saját hülyeségük által blamálva magukat, múltak ki.
Súlyosbította helyzetemet, hogy egyik kolléga megkért arra, hogy, ha van rá mód, azért maradjak másnapig élve, mert kellene jönni dolgozni.
Ezen felül más oknál fogva is emlékezetes maradt ez a nap. Rájöttem, hogy csak Hófehérke az, akit fuldoklása kapcsán és után, csókkal élesztget a herceg. Még akkor is, ha az ő torkában hónapokig rohadt az alma, az én szám pedig olyan mentolos volt, mint azelőtt még soha… Szóval, hercegek nem léteznek, csak szép, szerelmes reggelek. Olvass még a témában
