Képesek vagyunk felülírni önmagunkban az előítéleteinket, vagy örökké együtt kell élnünk velük gyermekkorunktól kezdve?
Remek kérdés. Szerintem az már egy nagyon jó állapot, amikor felismerjük mások előítéleteit. Ha felmerül bennünk, hogy a látottak, hallottak információhiányból fakadó előítéletek, át tudjuk gondolni, hogy az ítélkező mit vehetett volna számításba, mielőtt véleményez valakit. Ezt begyakorolva nőhet a tudatosságunk saját viselkedésünkre is, idővel pedig beépülhet automatizmussá. Így aztán, mikor saját magunkat kapjukrajta ítélkezésen, ugyanígy tudunk korrigálni. Ehhez sok türelem kell, hosszú folyamat átírni az évtizedes programokat.
És itt jön be a képbe az is, hogy magunkat azért szeretjük jónak, kedvesnek érezni. Saját ítélkezés esetén pedig azzal szembesülünk, hogy pl. felületesek, rosszindulatúak voltunk. Ekkor kellene következnie a szembenézésnek, egyfajta egészséges önreflexiónak. Ehelyett általában mit csinálunk? Megmagyarázzuk, miért is volt az adott dolog jogos részünkről. Mentegetőzünk, maszatolunk, rossz esetben megint másokra mutogatunk.
Nekem például mindig nehéz volt belátnom, ha előítéletes voltam, mert mélyen belül szégyelltem, azt hittem, hogy ennél jobb, nyitottabb, elfogadóbb vagyok. Aztán hosszú idő után sikerült odáig eljutnom, hogy már nem érzek szégyent, mert rájöttem, hogy ez teljesen emberi és türelmesnek kell lennem magammal. Lassan változik az ítélkezéssel kapcsolatos rutinom, de kitartóan gyakorlom. Azt pedig, hogy teljesen ítélkezésmentesen éljek, teljes illúziónak tartom és ezzel nem is terhelem magamat. Olvass még a témában
