Egyre több olyan körülménnyel találjuk szembe magunkat, amelyek arra kényszerítenek mindannyiunkat, hogy sokkal mélyebben, más szemszögből is megvizsgáljuk az életünket.
Varga Szilvia (természetgyógyász- reflexológus, jelenleg pszichológia szakos hallgató) az Equilibrium Központ vezetője. Munkatársaival arra törekszik, hogy coachinggal és természetes gyógymódok alkalmazásával növeljék a stresszel való megküzdési képességeinket, valamint segítsenek megtalálni az összhangot, az egyensúlyt az életünkben. Szilviával ezúttal egy olyan érdekes témáról beszélgettünk, amely világszinten és hazánkban is kifejezetten égető kérdés: az előítéleteket vizsgáltuk meg közelebbről.
Mit gondolsz, tényleg teljesen általános az, hogy legtöbben előítéletesek vagyunk, vagy ez egyszerű tévhit?
Azt látom, hogy előítéletesnek lenni tényleg általános jelenség. Ez olyasvalami, ami nem igényel különösebb erőfeszítést, de nagyban megkönnyíti a véleményalkotásunkat. Az előítélethez nem kell információt gyűjtenünk, számos nézőpontot végiggondolnunk – elég használnunk a jól bevált sémáinkat, ami a lehető legkényelmesebb út mindenki számára.
Az ítélkezést napi szinten használjuk, észrevétlenül részét képezi mindennapi gondolatvilágunknak, kommunikációnknak. Saját magamon és környezetemen is tapasztalom, hogy sajnos könnyen belecsúszunk a megalapozatlan, pusztán érzelmekből fakadó véleményezésbe. Ebben nyilván nem segít a média sem. Elvileg sokat foglalkozunk az ítélkezés romboló hatásaival, rengeteg írás születik a témában. Elméletben már előtérbe került és hangot kapott ez a téma. A gyakorlatban azonban a csapból is a minősítés folyik, elárasztva minket negativitással és rosszindulattal.
A kommentszekciókat tömegek használják saját belső feszültségeik és kínjaik ventillációjára, rávetítve minden szenvedésük okát az éppen kiszemelt célpontokra.
Ezt a közelmúltban több alkalom esetében is megfigyelhettük… Megmutatnád néhány példán keresztül, hogyan működnek az előítéletek?
Ahhoz, hogy megértsük az előítéletességet, érdemes látnia különbséget az előítélet és a sztereotípia között. A sztereotípia egy személyről vagy csoportról alkotott benyomás, amely során bizonyos jellemzőkkel társítjuk a csoportot és tagjait. Egységesen megállapítjuk, hogy „valaki ilyen, vagy olyan”. Pl. a svédek magasak, az olaszoknak barna a szemük.
Az előítélet viszont egy olyan – személyre vagy csoportravonatkozó – értékelés, amihez pozitív, vagy negatív attitűd kapcsolódik (pl. a karrierista nők önzők, a főállású anyákból hiányzik az ambíció). Lényegében feltételezés, melynek alapja az elfogultság, de hiányzik a mögöttes tapasztalat.
Az előítéletek kialakulásának egyik leggyakoribb oka, ha valami mást, szokatlant látunk, tapasztalunk. Valaki más, mint mi, eltérő módon gondolkodik a világról, a mienkétől különböző logikát követ. Nem nagyon hallani olyan ítélkezést, hogy „mekkora idióta, pont úgy tett, ahogy én is tettem volna”,vagy „amit erről gondol, az totális hülyeség, én is éppen így gondolom”.
Ebből a szemszögből vizsgálva nagyon egyszerű az előítélet működési mechanizmusa. Arra még azért kíváncsi vagyok, mikor és miért alakulnak ki bennünk ezek a beskatulyázások?
Az előítéletesség nagyban függ a személyiségtől. Egy merev, rugalmatlan, mindentudó ember hajlamosabb előítéletek alapján értékelni a környezetét. Mivel meg van győződve arról, hogy csak az ő létezésének módja a helyes, csak ő tudja a kérdésekre a válaszokat, a problémákra a megoldásokat, minden ettől eltérőt negatívan fogad. Gyanakvó, fenntartással figyel másokat. Megértés helyett kritizál, kapcsolódás helyett elhatárolódik.
Aki azonban elfogadó, nyitott, kíváncsi, könnyebben tudja befogadni a szokatlant, a tőle eltérőt. A másban mindig ott van az újdonság, a fejlődés lehetősége. Egy új hozzávaló teljesen megváltoztathat egy unott, ezer éve használt receptet. Egy más nézőpont új megvilágításba helyezheti saját helyzetünket és életkörülményeinkről alkotott véleményünket is.
Az előítéletek tehát hátráltatják az egyéni fejlődésünket. Ha így van, miért ilyen általánosak, elterjedtek? Milyen szerepet töltenek be az életünkben?
Az előítéleteknek meglátásom szerint két fő funkciójuk van. Az egyik, hogy megkönnyítik az eligazodást a minket körülvevő világban. Nem kell folyton újraértékelnünk a környezetünket, az ismerőseinket, a fellépő szituációkat.
Az előítéletek egyik fontos jellemzője, hogy információhiányból fakadnak.
Aki ítélkezik, annak nincs teljes értékű információja a másik személyről, az aktuális élethelyzetéről, körülményeiről. Lát valamit, és rögtönítélő bíróságként rásüti a másik homlokára a bélyeget. Megtudni, hogy az illető most épp mivel küzd, milyen lelki teher nyomja a vállát… Ez mind energia- és időbefektetést igényel. Sokkal egyszerűbb az első felvillanó magyarázatot tényként elfogadni, és ráhúzni az adott személyre, helyzetre.
A másik az önvédelmi funkció. Amíg másokat kategorizálok, minősítek vagy ítélek el, addig sem kell magammal foglalkoznom, a saját nehézségeimen, rossz döntéseimen forgatnom magam. Mennyivel kellemesebb egy kávé mellett más helyzetét elemezgetni és listázni, mint magunkba nézni és a saját botlásainkon gondolkodni.
Akkor lényegében az előítéleteket az életünk egyszerűsítésére használjuk és arra, hogy ne kelljen annyit gondolkoznunk, személyiségünkben fejlődnünk.
Ha módszeresen és rendszeresen élünk az előítéleteinkkel, akkor a gondolkodásunk beszűkül, rugalmatlanokká válunk. Emellett az előítéletek adott emberekkel, vagy csoportokkal szembeni diszkriminációhoz vezetnek.
Ennek a mindennapi életünkre nézve komoly következményei lehetnek, családi, össztársadalmi szinten is erősen negatívan hatnak.
A jelenségnek beépülnie nem kell, sajnos már eleve a rendszer része. Szinte az anyatejjel szívjuk magunkba, így szocializálódunk. Gyerekként hány olyan családi beszélgetést hallgattunk végig, ahol a felnőttek épp egy csoportot becsméreltek, vagy valakit szidtak, ízekre szedtek…
Felnőve az előítélet olyan természetes, mint a levegővétel: mikor közös ismerőseink döntéseiről beszélgetünk, munkahelyen kollegákat minősítünk (természetesen a hátuk mögött), vagy éppen gazdasági, politikai témájú véleményeken kapunk össze (gyakran a körülmények, motivációk ismerete nélkül).
Képesek vagyunk felülírni önmagunkban az előítéleteinket, vagy örökké együtt kell élnünk velük gyermekkorunktól kezdve?
Remek kérdés. Szerintem az már egy nagyon jó állapot, amikor felismerjük mások előítéleteit. Ha felmerül bennünk, hogy a látottak, hallottak információhiányból fakadó előítéletek, át tudjuk gondolni, hogy az ítélkező mit vehetett volna számításba, mielőtt véleményez valakit. Ezt begyakorolva nőhet a tudatosságunk saját viselkedésünkre is, idővel pedig beépülhet automatizmussá. Így aztán, mikor saját magunkat kapjukrajta ítélkezésen, ugyanígy tudunk korrigálni. Ehhez sok türelem kell, hosszú folyamat átírni az évtizedes programokat.
És itt jön be a képbe az is, hogy magunkat azért szeretjük jónak, kedvesnek érezni. Saját ítélkezés esetén pedig azzal szembesülünk, hogy pl. felületesek, rosszindulatúak voltunk. Ekkor kellene következnie a szembenézésnek, egyfajta egészséges önreflexiónak. Ehelyett általában mit csinálunk? Megmagyarázzuk, miért is volt az adott dolog jogos részünkről. Mentegetőzünk, maszatolunk, rossz esetben megint másokra mutogatunk.
Nekem például mindig nehéz volt belátnom, ha előítéletes voltam, mert mélyen belül szégyelltem, azt hittem, hogy ennél jobb, nyitottabb, elfogadóbb vagyok. Aztán hosszú idő után sikerült odáig eljutnom, hogy már nem érzek szégyent, mert rájöttem, hogy ez teljesen emberi és türelmesnek kell lennem magammal. Lassan változik az ítélkezéssel kapcsolatos rutinom, de kitartóan gyakorlom. Azt pedig, hogy teljesen ítélkezésmentesen éljek, teljes illúziónak tartom és ezzel nem is terhelem magamat.
Mit tehetünk akkor, ha mi magunk szembesülünk az előítéletekkel?
Szerintem időnként kifejezetten hasznos, ha minket ér előítélet. Megérezzük, milyen a másik oldalon lenni. Milyen nehéz megértetni másokkal, mit miért tettünk, vagy éppen miért esik jól úgy létezni, ahogy jelen vagyunk a világban. Az ítélkező oldalán lenni kivételezett helyzet.
Profi ítélkezőként, fekete öves kritizálóként, jól védett pozícióban vagyunk, másoknak kell tartani a mi véleményünktől. Hosszú távon azonban nem fejlődünk semmit.
A másik oldalra kerülve átmenetileg nehéz a helyzet: engem bírálnak, rajtam megy át az úthenger. Felháborító és felkavaró érzés, másrészről a ránk irányuló előítéletekkel való megküzdéssel nő bennünk a megértés és az együttérzés. Akár azok iránt is, akiket eddig szemrebbenés nélkül bíráltunk.