Eddig azt hittem, csak egyféle elmúlás létezik és a halál hogyanja végső soron nem számít. Azt is hittem, hogy nekünk, hozzátartozóknak el kell fogadnunk a visszafordíthatatlant és meg kell próbálnunk ezzel a belenyugvó tudattal tovább élni. Ám ebben a szürreális időszakban nem könnyű bármit is elfogadni, bármibe is belenyugodni. Ugyanúgy hittem, hogy van méltó halál is – még akkor is, ha a vége ugyanaz. Most viszont minden hitem osszeomlott. Méltatlan vég ez bárki számára, kegyetlen és gyors. Nem adja meg a végső tisztességet, nem engedi az elbúcsúzást, megfosztja a haldoklót a szeretetkörtől, amiben békés véget érhetett volna.
Az 57 éves, élettől sugárzó édesapám tizenkét nap alatt megszűnt létezni. Egyik nap még azt írta szeret és hogy bízik benne, hogy két hét múlva túl lesz rajta, a másik nap már elvették a mobilját, a karikagyűrűjét és felkészítettek a legrosszabbra. Ami utána marad, az a döbbenet és a sokk, hogy ez vele/velünk megtörtént. Maradnak a porai, az emlékezés és a remény, hogy van még valami a földi léten túl.
Mielőtt a mentőbe beült volna, kapott anyutól egy puszit a fülére. Azonnal oxigént kapott, már küzdött a levegőért. Nem gondolták, hogy az lesz az utolsó puszi. Negyven év mély és tiszta szeretet az övéjük, aminek a halál sem vethet véget. Olvass még a témában
Csak ebben a pillanatban, Magyarországon a koronavírus miatt a kórházakban több mint 8000-en küzdenek minden levegővételért, vagy szenvednek a vírus súlyos lefolyásától, továbbá több, mint 800-an gépi lélegeztetőn vannak és alig 10 százalék esélyük van a túlélésre.
