A gyász annyira bensőséges, annyira magánügy, hogy mindeddig elvetettem, hogy erről írjak. Amúgy is szétesnek a gondolataim, ha Róla van szó, nehéz szavakat találnom.
Eddig azt hittem, csak egyféle elmúlás létezik és a halál hogyanja végső soron nem számít. Azt is hittem, hogy nekünk, hozzátartozóknak el kell fogadnunk a visszafordíthatatlant és meg kell próbálnunk ezzel a belenyugvó tudattal tovább élni. Ám ebben a szürreális időszakban nem könnyű bármit is elfogadni, bármibe is belenyugodni. Ugyanúgy hittem, hogy van méltó halál is – még akkor is, ha a vége ugyanaz. Most viszont minden hitem osszeomlott. Méltatlan vég ez bárki számára, kegyetlen és gyors. Nem adja meg a végső tisztességet, nem engedi az elbúcsúzást, megfosztja a haldoklót a szeretetkörtől, amiben békés véget érhetett volna.
Az 57 éves, élettől sugárzó édesapám tizenkét nap alatt megszűnt létezni. Egyik nap még azt írta szeret és hogy bízik benne, hogy két hét múlva túl lesz rajta, a másik nap már elvették a mobilját, a karikagyűrűjét és felkészítettek a legrosszabbra. Ami utána marad, az a döbbenet és a sokk, hogy ez vele/velünk megtörtént. Maradnak a porai, az emlékezés és a remény, hogy van még valami a földi léten túl.
Mielőtt a mentőbe beült volna, kapott anyutól egy puszit a fülére. Azonnal oxigént kapott, már küzdött a levegőért. Nem gondolták, hogy az lesz az utolsó puszi. Negyven év mély és tiszta szeretet az övéjük, aminek a halál sem vethet véget.
Csak ebben a pillanatban, Magyarországon a koronavírus miatt a kórházakban több mint 8000-en küzdenek minden levegővételért, vagy szenvednek a vírus súlyos lefolyásától, továbbá több, mint 800-an gépi lélegeztetőn vannak és alig 10 százalék esélyük van a túlélésre.
Persze hátradőlhetünk passzívan, megránthatjuk a vállunkat és mondhatjuk, hogy nem a mi dolgunk. Nekünk erős az immunrendszerünk és alig van túlsúlyunk. Ezek az emberek biztos többnyire idős, krónikus betegek, vagy mittudomén. Vagy a kormány zsonglőrködik a számokkal. Nem igaz semmi, és a vírus sem igaz. Ugyanmár!
Pedig nagyon is a mi dolgunk. Mert ha nem mi, de a hetedik a sorban, aki általunk megfertőződik a vírussal, kórházba kerül. Lehet, hogy félárván hagy egy gyermeket, özvegyen hagyja élete szerelmét vagy a teljes időskorától elbúcsúzhat – mint apu. Nincs a homlokunkra írva, hogyan viselnénk a betegséget, sem az, meddig élünk majd. A kórházak pedig telítődnek, a dolgozók túlterheltek úgy fizikailag, mint pszichikailag. A legnagyobb jóindulattal és tudással a birtokukban is nehéz minden pillanatban a maximumot nyújtaniuk. Ebben a helyzetben pedig a maximum is kevés, mert gyógymód az nincs.
Hiszek az emberi jóságban és felelősségtudatban, ami egyszer felébredve hegyeket mozgathat meg. Elég ha kicsit nagyobb távolságot tartasz, kétszer meggondolsz egy találkozót vagy megtanulsz online rendelni. Te érzed, te tudod, mi az a legtöbb, amit megtehetsz.
Kívánom, hogy senki ne éljen át többé koronavírus általi gyászt. Vigaszt csak abban találok, ha megtöltöm a gondolataimat azzal a rengeteg kedves, mosolygó képpel, ami róla él az emlékezetemben. Boldog, kiteljesedett élete volt és tiszta szívből remélem, van még egy dimenzió, amelyben találkozunk.
Vigyázzunk egymásra!