Azt, hogy egy egyszerű hörgőgyulladás is fulladásos tüneteket produkál, sajnos viszonylag sok kisgyerek és rémült szülő éli át. Nemrég velünk is ez történt. Az érzést, amikor mentőt kell hívni az egyre nehezebben lélegző gyerekhez, egyetlen szülőnek sem kívánom. Az öröm az ürömben viszont az, hogy ez a gyakori gyerekbetegség szerencsére a megfelelő gyógyszerekkel, szükség esetén oxigénpótlással nagyon jól kezelhető, és többnyire ki is növik a gyerekek.
A második alkalommal, amikor már idejében felismertem a jeleket, sikerült megúsznunk a kórházat. A háziorvosunkkal folyamatosan egyeztetve megkezdtem a gyógyszeres kezelést, ami egy inhalációs szuszpenzió befújásából áll, és a lányom állapotát folyamatosan monitorozva itthon átvészeltük a betegséget.
A legelső időszakban két óránként kellett a lányom szájához tenni az inhalátort. Ez azt jelentette, hogy éjjel is két óránként ébredtem – pontosabban ébredtem volna, ha elalszok, de ehelyett a lányom szuszogását figyeltem. Nem volt egyszerű éjszaka. És mégis szerencsésnek éreztem magamat. Olvass még a témában
Szerencsésnek, mert amikor a kislányom láthatóan nehezebben kezdte venni a levegőt – ez valószínűleg minden szülő egyik rémálma, nehezen tudok elképzelni borzalmasabb képet – volt orvos, akit felhívhattam, és volt kéznél gyógyszer, amihez nyúlhattam.
Ráadásul az inhalátor úgy működik, akár egy varázspálca. A ziháló, levegőért kapkodó gyerek egy pillanat alatt megkönnyebbül. Az apró, görcsös vállak békésen leereszkednek, az ijedt szemekben azonnal látni lehet a megkönnyebbülést.
Milyen elképesztően szerencsés vagyok, hogy a Föld egy olyan pontján élek, ahol mindez megadatott!
Miközben éjjel virrasztottam a lányom mellett, nem tudtam nem azokra az anyákra gondolni, akiknek nincs ilyenkor mihez nyúlniuk. Akik háborús zónákban, menekülttáborokban vagy katasztrófák sújtotta területeken virrasztanak a beteg gyerekük mellett. Összeszorult a szívem: mit tennék, ha hiába ülnék ébren az ágy szélén, és fülelném a lélegzését, nem lenne eszközöm, hogy segítsek neki?
Egy beteg gyerek mellett éjszakázni, tudva, hogy másnap is helyt kell állni, kimerítő, ez nem is kétséges. De melyik anya ne tenné ezt meg? Melyik anya ne virrasztaná át az éjszakát, kelne át a tengeren, vagy gyalogolna több száz kilométert is, hogy megmentse a gyerekét?
Milyen elképesztően szerencsés vagyok, hogy nekem semmi egyebet nem kell tennem, csak ébren maradnom, és két óránként megnyomni egy gombot az inhalátoron.
A következő befújás után néztem még egy darabig a lányom arcát, hallgattam, ahogy a légzése kisimul, és figyeltem az arcát, ahogyan ismét visszamerül a legmélyebb álmaiba. Aztán kinéztem az ablakon. Tiszta éjszaka volt fényesen világító teliholddal.
Valahol, ugyanez alatt a hold alatt is virraszt egy édesanya, aki tehetetlenül nézi a beteg gyerekét, és nem tud mást tenni érte, talán csak annyit, hogy imádkozik…
