Erősnek lenni bűn?
Jogosan merülhet fel sokunkban a kérdés, hogy csak azért, mert egy nő vágyik a függetlenségre és az erőre, már azonnal férfiként kéne kezelni? Egyáltalán mi vezetett el ahhoz, hogy ennyire áhítsuk az independenciát? És mindez miért kelt ekkora félelmet a férfitársadalomban?
Véleményem szerint, a legfőbb ok, amiért ezek a mozgalmak félresiklottak, az az, hogy nincs egyetlen, globálisan elfogadott és követett alaptételük. Ahány ország, ahány vallás vagy erkölcsi norma, annyi variáció létezik a törekvések megfogalmazására. Mindenki harcol a saját eszményeiért, és nem hajlandó kompromisszumot kötni. Hangosan, a mellkasukat verve futnak a társadalommal szemben, s mikor falba ütköznek, új irányzatba kapaszkodnak, akkor is, még ha az tökéletesen szemben áll az eddigi elveikkel.
A többség hívó szava pedig befolyásoló erővel bír, sokszor talán túlzott mértékben is, mely annak köszönhető, hogy az adatáradatban, amit a sajtó és a média ránk zúdít nehéz eligazodni, így abba kapaszkodunk, ami elsőként szembe jön velünk. Hasonlóképpen állnak sokan a függetlenség eszményéhez is. Az elképzelések adottak, az eszközök azonban változók, így a végkimenetel is eltérő lehet. Vannak, akik tényleg hisznek a saját erejükben, és vannak, akik csak elvakultan követnek valamit, amit valójában nem is áhítanak. Olvass még a témában
A függetlenség tehát önmagában nem indukálhatna olyan erős ellenreakciókat, melyekkel a nők szembesülnek, mikor a karriert választják a családalapítás helyett, vagy az anyagi szabadságot a közös kasszával szemben. Mi okozza tehát, hogy a független nők gyakran kényszerülnek egyedülálló státuszba? Megfigyeléseim szerint két főbb szekcióra bontható az elszenvedők tábora. Azokra, akik önszántukból helyezik előtérbe a függetlenségüket, és koncentrálják a figyelmüket a saját életük felépítésére, mielőtt bárkit beengednének abba. Illetve a másik véglet, akik igazából nem biztosak abban, mit is szeretnének, de azt nagyon szeretnék, és ezzel a bizonytalansággal riasztják el maguktól a férfiakat.
