Hogyan lehetséges, hogy egy aktivista nő szembe megy a hímsoviniszta nézetekkel, követelve a nők egyenjogúságát, miközben elvárja, hogy a férfiak gyengéden, törékeny teremtményként kezeljék?
Erősnek lenni bűn?
Jogosan merülhet fel sokunkban a kérdés, hogy csak azért, mert egy nő vágyik a függetlenségre és az erőre, már azonnal férfiként kéne kezelni? Egyáltalán mi vezetett el ahhoz, hogy ennyire áhítsuk az independenciát? És mindez miért kelt ekkora félelmet a férfitársadalomban?
Véleményem szerint, a legfőbb ok, amiért ezek a mozgalmak félresiklottak, az az, hogy nincs egyetlen, globálisan elfogadott és követett alaptételük. Ahány ország, ahány vallás vagy erkölcsi norma, annyi variáció létezik a törekvések megfogalmazására. Mindenki harcol a saját eszményeiért, és nem hajlandó kompromisszumot kötni. Hangosan, a mellkasukat verve futnak a társadalommal szemben, s mikor falba ütköznek, új irányzatba kapaszkodnak, akkor is, még ha az tökéletesen szemben áll az eddigi elveikkel.
A többség hívó szava pedig befolyásoló erővel bír, sokszor talán túlzott mértékben is, mely annak köszönhető, hogy az adatáradatban, amit a sajtó és a média ránk zúdít nehéz eligazodni, így abba kapaszkodunk, ami elsőként szembe jön velünk. Hasonlóképpen állnak sokan a függetlenség eszményéhez is. Az elképzelések adottak, az eszközök azonban változók, így a végkimenetel is eltérő lehet. Vannak, akik tényleg hisznek a saját erejükben, és vannak, akik csak elvakultan követnek valamit, amit valójában nem is áhítanak.
A függetlenség tehát önmagában nem indukálhatna olyan erős ellenreakciókat, melyekkel a nők szembesülnek, mikor a karriert választják a családalapítás helyett, vagy az anyagi szabadságot a közös kasszával szemben. Mi okozza tehát, hogy a független nők gyakran kényszerülnek egyedülálló státuszba? Megfigyeléseim szerint két főbb szekcióra bontható az elszenvedők tábora. Azokra, akik önszántukból helyezik előtérbe a függetlenségüket, és koncentrálják a figyelmüket a saját életük felépítésére, mielőtt bárkit beengednének abba. Illetve a másik véglet, akik igazából nem biztosak abban, mit is szeretnének, de azt nagyon szeretnék, és ezzel a bizonytalansággal riasztják el maguktól a férfiakat.
A függetlenség vonzó!
A férfiak többsége szerint, a független nők valóban vonzóak tudnának lenni, ha hitvallásukkal gyakran nem társulna egy elutasító, lekezelő, esetleg bizalomhiányos magatartás. Egy ilyen nő kiábrándítóan hat az illúzióra: a férfi tévesen azt hiszi, kifogta az Isten lábát, egy nőt, aki magabiztos, céltudatos, önálló, mégis magában hordoz mindent a gyengébbik nem pozitív tulajdonságaiból, tehát gyengéd és szerető – ám amikor közelebbről is megismeri, rengeteg fallal találja szembe magát.
Az is érdekes tény, hogy a férfiak között azok szokták bírálni a függetlenségüket megélő nőket, akik saját magukban nem elég biztosak. Félnek ugyanis, hogy egy okosabb, erősebb nő mellett nem lehetnének uralkodók. Ez az elmaradott hozzáállás pedig sajnos sokakban jelen van még ma is!
Tehát összességében elmondható, hogy a szingliségnek, ami a függetlenségből adódik, általában mindkét nem képviselői lehetnek az okozói.
A nőknek meg kéne tanulniuk, hogy jobban bízzanak önmagukban, és a függetlenséget ne páncélként viseljék magukon, és ne is fegyverként lobogtassák, sokkal inkább erényként éljék meg. Akik megtanulnak hinni a saját erejükben, hamar rá is ébredhetnek, hogy lényegében tényleg az önállóság az, amire vágynak, vagy az csak egy eszköz volt ahhoz, hogy tartozhassanak valahova. Ugyanis az igazán független nők nem követnek elvakultan ideákat vagy mozgalmakat, csupán ösztönösen megélik a bennük rejlő intuíciókat, és lehetőségeket.
A férfiaknak pedig el kéne fogadniuk, hogy egy nőnek is lehetnek céljai, és hogy képes ezt önerőből is elérni, ami viszont nem egyenlő azzal, hogy ez által csorbítaná a partnere férfiasságát! Hiszem, hogy kellő odafigyeléssel és értelmiségi gondolatokkal a jelenlegi radikális helyzet optimalizálható, és eljön majd az idő, mikor a függetlenség nem lesz egyenlő a szingliséggel.