Azt hagyjuk magunk után, ahogyan szerettünk
A megfakult rajzok a barlangok falain, a régi épületek kövébe vásott monogramok és a hűtőszekrényre tűzött fotók bizonyítják: a vágy, hogy itt hagyjunk magunk után valamit, egyidős az emberiséggel, és a kezdetek óta ugyanolyan erős maradt.
Nem véletlen, hogy a legtöbben életük során legalább egyszer belekezdenek egy könyv megírásába, elképzelik, hogy felfedeznek valamit, ami aztán az ő nevüket viseli, vagy elgondolkodnak rajta, mit tehetnének, amitől a világ akkor is fog emlékezni rájuk, amikor már nem lesznek.
A nagy tettek és az apró gesztusok persze fontosak, de én most már azt hiszem, semmi más, csak a szeretet számít igazán.
Emlékszem a biztonság melengető érzésére, amikor kisgyerekként a nagypapám ölébe bújva hallgattam, ahogy mesét olvas. Emlékszem az izmaikat táncoltató nevetésre, amikor a hátán kapaszkodtam, miközben ringatva sétált velem a szobában, és azt énekelte: „zsákot vegyenek!” Emlékszem a megannyi, apró de minden nap pontosan és megnyugtató kiszámíthatósággal érkező szóra, tettre, érintésre, amivel éreztette velem, hogy szeretve vagyok. Olvass még a témában
Tőle tanultam a szeretetnyelvet. Amikor a lányommal a fotelben összebújva olvassuk a kedvenc mesekönyvét, amikor hangosan kacag azon, ahogy a karomban hintáztatom, amikor olyan dalt énekelek neki, amit a nagyapámtól tanultam, azt a szeretetet adom neki tovább, amit ő ültetett el az én szívemben.
Nem ismerték, nem láthatták már egymást, a nagyapám két évvel hamarabb ment el, mint hogy a lányom a világra érkezett. Mégis ismeri a szeretetét, és az ő gyerekei is ezt a szeretetnyelvet fogják ismerni. És nem hiszem, hogy van ennél szebb vagy fontosabb dolog, amit magunk után hagyhatunk.
