Az idő nem gyógyít, nem feledtet, de segít a jóra emlékezni
„Nem lesz kevésbé fájdalmas, de könnyebb lesz. Idővel elkezdesz majd a jó dolgokra emlékezni” – vigasztalt egy barátnőm nem sokkal az után, hogy a nagyapám meghalt. Akkor még hihetetlennek tűnt, de végül igaza lett.
Mindegy, hány hét, hónap, év telik el, a hiányát nem érzem kevésbé. Nem fog kevésbé fájni az, hogy nincs itt, hogy nem hívhatom fel, hogy nem mesélhetem el neki, ha történik velem valami, hogy nem tudom megmutatni neki a lányomat.
De ahogy telik az idő, amikor rágondolok, nem az a tikkasztó nyári reggel jut eszembe, amikor a telefon csörgésére ébredtem, és valahogy rögtön tudtam, hogy vége van.
Sokkal többször jut eszembe az, ahogyan nevetett. Egy vicc, amit csak mi ketten értettünk. A mozdulat, amivel megigazította a kisasztalon heverő újságokat, hogy az élükkel pontosan összesimulva feküdjenek egymáson. A papírhajó-flotta, amit együtt hajtogattunk, és amihez kemény papírból teljes legénységet vágott ki nekem.
A fájdalom nem lesz kisebb. De már nem az lesz az első, ami eszembe jut, ha rá gondolok. Már nem a veszteség érzése a legerősebb, hanem a hála, hogy az életem része lehetett.
A gyásznak sok arca van
Éreztem ürességet, bánatot, dühöt, csalódottságot, de éreztem az életörömöt, a hálát azért, hogy legalább volt mit elveszítenem. Volt, hogy a zuhany alatt sírtam, volt, hogy a hegyoldalakat járva kerestem nyugalmat, és volt, hogy fülsüketítő zenére táncolva ünnepeltem az életet, ami egyszer elkerülhetetlenül véget ér.
A veszteségem mindannyiszor éppen olyan valódi volt, a fájdalmam soha nem lett értéktelenebb, és ez segített még inkább megtanulni, hogy ne ítélkezzek mások felett, a tetteik, a döntéseik felett, hiszen nem tudom, mire és miért reagálnak éppen.
Azt hagyjuk magunk után, ahogyan szerettünk
A megfakult rajzok a barlangok falain, a régi épületek kövébe vásott monogramok és a hűtőszekrényre tűzött fotók bizonyítják: a vágy, hogy itt hagyjunk magunk után valamit, egyidős az emberiséggel, és a kezdetek óta ugyanolyan erős maradt.
Nem véletlen, hogy a legtöbben életük során legalább egyszer belekezdenek egy könyv megírásába, elképzelik, hogy felfedeznek valamit, ami aztán az ő nevüket viseli, vagy elgondolkodnak rajta, mit tehetnének, amitől a világ akkor is fog emlékezni rájuk, amikor már nem lesznek.
A nagy tettek és az apró gesztusok persze fontosak, de én most már azt hiszem, semmi más, csak a szeretet számít igazán.
Emlékszem a biztonság melengető érzésére, amikor kisgyerekként a nagypapám ölébe bújva hallgattam, ahogy mesét olvas. Emlékszem az izmaikat táncoltató nevetésre, amikor a hátán kapaszkodtam, miközben ringatva sétált velem a szobában, és azt énekelte: „zsákot vegyenek!” Emlékszem a megannyi, apró de minden nap pontosan és megnyugtató kiszámíthatósággal érkező szóra, tettre, érintésre, amivel éreztette velem, hogy szeretve vagyok.
Tőle tanultam a szeretetnyelvet. Amikor a lányommal a fotelben összebújva olvassuk a kedvenc mesekönyvét, amikor hangosan kacag azon, ahogy a karomban hintáztatom, amikor olyan dalt énekelek neki, amit a nagyapámtól tanultam, azt a szeretetet adom neki tovább, amit ő ültetett el az én szívemben.
Nem ismerték, nem láthatták már egymást, a nagyapám két évvel hamarabb ment el, mint hogy a lányom a világra érkezett. Mégis ismeri a szeretetét, és az ő gyerekei is ezt a szeretetnyelvet fogják ismerni. És nem hiszem, hogy van ennél szebb vagy fontosabb dolog, amit magunk után hagyhatunk.
Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!
Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!