A kiságy tehát kihasználatlanul állt néhány évig a szobában, aztán még újabb néhány évig szétszerelve az ágy alatt, nemrég pedig befotóztam és feltettem egy kismamás Facebook csoportba: vigye, aki használni tudja.
Nemrég a lányom hatodik születésnapját ünnepeltük, és nosztalgikus hangulatomban régi fényképeket nézegettem, köztük egy olyat is, amin az akkor pár hónapos babámmal alszunk egymás mellett, ugyanolyan pózban kiterülve a franciaágyon, az egyik karunk oldalra nyújtva, a másik, egymáshoz közelebb eső karunknál viszont összesimulva.
Elmosolyodtam. Eszembe jutott, mennyire borzasztóan fáradt voltam azokban az időkben. Eszembe jutott, mennyire sokszor kívántam, bárcsak átaludhatnék egy éjszakát úgy, hogy senki nem ébreszt, senki nem mocorog mellettem, senki miatt nem vagyok állandó készenlétben. Csak alszom. Ennyi.
Tudom, hogy arra is gondoltam akkoriban, talán az csinálja jól, aki másik szobában altatja a gyermekét. Talán ő legalább egy kicsivel kipihentebb nálam. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy hiába lenne csend, hiába nem lenne mocorgás, akkor sem tudnék nyugodtan aludni. Egyszerűen azért, mert anya vagyok, és mostantól már fél szememmel nyitva alszom. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
