Ösztönös ellenérzés ébred bennem, amikor azt látom, hogy valaki pénzért, mások szórakoztatásáért elképesztő mennyiségű ételt tüntet el, miközben pontosan tudjuk, mennyi ennivaló végzi egyébként is a kukában.
Most, hogy ezt leírtam, szinte hallom a „boomer” jelzőt, de lassan egy évtizede teljesen másként tekintek az ételekre, az étkezésre és ezzel együtt a fenntarthatóságra is. A mukbang jelenség nem csak engem bosszant, sok más felnőttnél és fiatalnál is azonnal kiveri a biztosítékot. Mégis érdemes egy pillanatra félretenni az indulatot és közelebbről megismerni ezt az egész jelenséget, mert egyszerre érdekes és szomorú a háttértörténete és persze – ahogy az lenni szokott – nem minden fekete-fehér ebben a műfajban sem.
Miről szólnak alapvetően a mukbang videók?
A mukbang videók lényege elsőre egyszerűnek tűnik: valaki felveszi magát, ahogy egy ültő helyében hatalmas adagokat eszik meg, gyakran gyorséttermi menüket, tengeri herkentyűket vagy különleges, extrán látványos (jellemzően gusztustalan) fogásokat. A hangsúly azonban nemcsak az ételen van, hanem az egész élményen, a roppanó hangokon, a csámcsogáson, az evés ritmusán, sőt sok esetben azon is, hogy a nézők élőben kommentelhetnek, kérdezhetnek, reagálhatnak arra, amit látnak. Olvass még a témában
Ez a fajta interaktivitás teszi az egészet furcsán személyessé még akkor is, ha adott esetben több ezer kilométerre ülünk az illetőtől.
A szomorú háttér
Nem véletlen, hogy a műfaj Dél-Koreából indult el a 2010-es évek elején. Korábban ebben az országban is hagyományosan közösségi esemény volt az étkezés, de egyre többen kényszerültek arra, hogy egyedül éljenek, család, párkapcsolat nélkül. A társadalom elmagányosodásának következménye lett az is, hogy az emberek rendszerint társaság nélkül ültek le vacsorázni.
Ha voltál már Dél-Koreában vagy akár csak láttál róla videókat, képeket, akkor tudhatod, városai milyen elképesztően modernek, ezzel együtt kicsit létidegenek, „távolságtartóak”. Érthető, hogy amikor ilyen körülmények mellett élünk, dolgozunk, akkor legalább este vágynánk a szerető közegre. A mukbang tulajdonképpen erre a hiányra reagált a digitális térben:
Virtuális asztaltársaságot kínált azoknak, akik nem szeretnék csendben, egyedül elfogyasztani a vacsorájukat.
Idegesít vagy megnyugtat?
Az ASMR kutatása még gyerekcipőben jár, de kétségtelenül hozzájárul a mukbang videók népszerűségéhez, ugyanis sokan az evés hangjait kifejezetten megnyugtatónak találják. A ropogás, a szürcsölés, a kanalak halk koppanása egyeseknél stresszoldó hatású, másoknál egyszerűen kikapcsolja a túlterhelt idegrendszert egy hosszú nap végén.
Ehhez jön még a vizuális vágybeteljesítés: ha diétázol, vagy épp próbálsz tudatosabban enni, egy mukbang videó paradox módon kielégítheti az „befalnék valami tiltottat” érzést anélkül, hogy ténylegesen meg(t)ennéd azt.
Bár a dolog genetikai vagy idegrendszeri huzalozás kérdése is, számomra mégis kicsit szomorú ez a vetülete. Az ASMR-t ugyanis gyakran összefüggésbe hozzák az anyaméh „hangszigetelt”, de nem néma világával, nem véletlen, hogy a nyugtató céllal készült ASMR videók alapja gyakran alacsony frekvenciájú, ritmikus lüktetés. Ez viszont azt jelenti, hogy az ASMR hangoknak az elterjedése is utalhat arra, hogy hiányzik az életünkből a megnyugtató, biztos közeg.
Bár technikailag fejlett világban élünk, az a fajta anyai biztonság, amelyben az idegrendszerünk évezredeken át fejlődött, drasztikusan háttérbe szorult – pedig úgy fest, igény lenne rá.
Az ASMR sikere valójában egy tünet, válasz a funkcionális magányra. Az ember rendkívül találékony és ezt újra bebizonyította: ha a környezetünk nem biztosítja a szociális és érzelmi biztonságot, akkor megoldjuk mesterséges úton.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a műfaj ne lenne problémás
Az ASMR egy külön és talán legkevésbé problémás szelete a mukbang videóknak. A készítők egészsége komoly veszélyben van minden alkalommal, hiszen a rendszeres, nagy mennyiségű, zsíros, cukros vagy sós ételek fogyasztása elhízáshoz, anyagcsere-problémákhoz és emésztőrendszeri gondokhoz vezethet vagy akár a gyomor megrepedéséhez is.
A nézők oldaláról sem feltétlenül rózsásabb a kép: sokan attól tartanak, hogy ezek a videók normalizálják a kontrollálatlan evést, bűntudatot keltenek, vagy épp evészavarokat erősítenek fel. És akkor még nem beszéltünk az anyagi és környezeti oldalról, az ételpazarlás látványáról, amivel az influenszerek gyakran százezreket, máskor milliókat befolyásolnak.
Mit mond a tudomány?
Az említettek fényében számomra nagyon meglepő volt, amikor a Melbourne-i Egyetem kutatói (Lin, J., Portingale, J., & Krug, I. 2026.) egy friss tanulmányban nem a megszokott forgatókönyvet kapták vissza. A vizsgálat során 327 fiatal nő és férfi nézett meg egy tízperces mukbang videót, majd a megtekintés előtt és után beszámoltak arról, hogyan érzik magukat, mennyire erős bennük az evésre való késztetés, milyen a hangulatuk és hogyan viszonyulnak a saját testükhöz.
Az eredmények több ponton is szembementek a korábbi feltételezésekkel, ugyanis a résztvevők nem erősebb, hanem gyengébb evési késztetésekről számoltak be a videó után. A nők esetében csökkent az esély arra, hogy túlságosan megszorító diétákhoz nyúljanak, míg a férfiaknál a túlevés iránti késztetés lett enyhébb. A negatív testkép nem változott, ami részben jó: a megkérdezettek nem érezték rosszabbnak magukat a saját testük miatt, mint korábban. Egyedül a pozitív hangulat csökkent valamelyest, de ez a kutatók szerint akár annak is betudható, hogy egy tízperces videó a rövid, pörgős tartalmakhoz szokott fiataloknak egyszerűen unalmasnak tűnt.
Mi lehet a magyarázat? Talán az, hogy a mukbang bizonyos esetekben leveszi az evésről a szégyent és a szorongást. Ha azt látod, hogy valaki más gond nélkül eszik, sőt, egyenesen habzsol, élvezi az ételt, és nem bünteti magát érte, az csökkentheti a saját belső feszültségedet is.
Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ez a kutatás rövid távú hatásokat vizsgált, kontrollcsoport nélkül. Nem tudjuk, mi történik akkor, ha valaki hónapokon vagy éveken át rendszeresen fogyaszt ilyen tartalmakat, és azt sem, hogy mindenkinél ugyanígy működik-e (valószínűleg nem). A szakértők óvatosságra intenek: a mukbang nem csodaszer, és nem is ártatlan szórakozás.
A tanulság inkább az, hogy a jelenség jóval összetettebb annál, mint hogy egyszerűen rásüssük: káros vagy hasznos. Lehet benne közösségi élmény, stresszoldás és akár átmeneti megkönnyebbülés is, miközben jogos kérdés az ételpazarlás, az egészség és a hosszú távú mentális hatások problémája. A mukbang így inkább talán egy tükör, ami megmutatja, mennyire ambivalens a viszonyunk az evéshez, az élvezethez, a magányhoz és a kontrollhoz abban a digitális korban, amiben élnünk kell.
