Az anyaságnak ezer arca van, és mindenki máshogy éli meg az életre szóló szerepet. Én dolgozó anyaként ilyennek látom az enyémet.
Nem tartom jobbnak magamat senkinél
Soha nem értettem ezt a nagy versengést a munkába visszatérő és otthon maradó anyukák között. Mintha el kellene dönteni, hogy akkor most végül is melyik a helyes út, ki hoz nagyobb áldozatot és ki lesz hasznosabb tagja a társadalomnak. Holott a kérdés nyilván nem ilyen egyszerű, nincsenek rá egyértelmű válaszok, mert nincsenek univerzális megoldások sem. Egyszerűen arról van szó, hogy minden család, minden anya mérlegeli a saját lehetőségeit, az önmaga és gyermekei igényeit, és meghozza azt a döntést, ami számukra a legmegfelelőbb. Akár azért, mert ez vagy az teszi boldoggá, akár azért, mert egyszerűen anyagilag számukra ez az egyetlen járható út. Önmagában ettől senki nem lesz rosszabb vagy jobb anyuka.
Én sem tartom többre magamat azért, mert a gyereknevelés mellett egy másik fronton is helyt állok – egyszerűen csak nálunk így jött ki a lépés. Ugyanakkor egy fikarcnyit sem tartom magamat rosszabb anyának sem azért, mert a gyerek mellett is megtartottam a munkámat.
Igen, néha van bűntudatom
Mindezzel együtt persze, hogy néha érzek bűntudatot. Van, hogy haragszom magamra, amiért a nap végére fáradt vagyok. Ekkor arra gondolok, talán ha nem dolgoznék, ilyenkor még több türelmem lenne. Szégyellem magam, amiért a játszótéren néha elő kell vennem a telefont, hogy rápillantsak az e-mailjeimre. Ugyan a lányom eddig vidáman integetve szaladt be a bölcsis csoportszobája ajtaján, előre rettegek a naptól, amikor nem lesz kedve menni, sírva kapaszkodik majd a lábamba, és nekem azt kell mondanom neki: anyának muszáj dolgoznia.
Ugyanakkor tudom, hogy minden anya megkérdőjelezi néha a döntéseit. Minden anya érzi néha úgy, hogy a gyereke jobbat érdemelne, hiszen egyikünk sem tökéletes, neki pedig legalább annyi járna. Talán éppen ez a félelem az, amire szükségünk van, hogy minden nap megpróbáljuk a lehető legtöbbet és legjobbat adni magunkból, és csak remélhetjük, hogy ezzel eleget adunk.
Én is éppen úgy szeretem a gyerekemet, mint bárki
Nem, nem azért mentem vissza dolgozni, mert kevésbé érdekel a gyerekem, mert szabadulni akartam tőle, vagy mert én kevésbé találom meghatározó élménynek az életemben az anyaságot mint azok, akik úgy döntöttek, ezt a hivatást teszik teljes állásukká. Millió oka lehet annak, hogy a gyerek mellett visszatértem a munka világába. Lehet, hogy egyszerűen nem engedhettünk meg mást magunknak.
Lehet, hogy csak így van esélyünk egy olyan otthonra, ahol majd egy kistesó is elfér.
Az is lehet, hogy nem akartam teljesen feladni az életemnek ezt a részét, vagy hogy valami olyasmivel foglalkozom, amivel egy nagyobb jót szolgálok. Elképzelhető, hogy fontosnak tartom megmutatni a gyerekemnek, hogy anyának az otthonon kívül is van világ. Lehet, hogy más az értékrendünk, hogy mások a prioritásaink, a lehetőségeink vagy másképp látunk dolgokat azokkal az anyukákkal, akik nem tértek vissza a munkába. Egy pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy ők is, én is, egyformán szeretjük a gyerekeinket. És végső soron semmi más nem számít.