A szolmizáció, vagyis a hangsor különböző „lépéseihez” szótagok hozzárendelésének gyakorlata az ősi Indiából származik. Ám ha innen gyorsan előreugrottunk néhány ezer évet a 6. századi Spanyolországba, azt találjuk, hogy Sevilla érseke azon kesergett, hogy „ha a hangokat nem jegyzik meg, akkor elpusztulnak, mert nem lehet leírni őket”.
A gondolat egészen költői, ám be kell látni, van reális alapja. Éppen ezért egy Guido d’Arezzo (itthon gyakran Arezzói Guidóként ismert) nevű bencés szerzetes, aki egyben a zene mestere is volt, ekkor elkezdett dolgozni egy olyan rendszeren, amely megakadályozza, hogy a szent dallamok a történelem homályába vesszenek.
D’Arezzo ismerte a szolmizálást. Megjegyezte, hogy az akkoriban népszerű gregorián énekek többségét az énekesek könnyen megtanulhatják, ha látják a hangok felfelé és lefelé haladó skáláját, és azt a hanghoz társítják. A skála hangjaihoz – C, D, E, F, F, G, A, B, C – egy-egy szótagot rendelt: Do, Re, Mi, Fa, Sol, La, Ti, Do.
Ezeket a hangokat nem véletlenszerűen választotta
Az „Ut Queant Laxis”-ból származnak, egy jól ismert középkori himnuszból, amelyet a vesperáskor énekeltek. Az ének minden sora egy hanggal magasabban kezdődött, mint az előző. Guido ezért minden sor minden szavának első betűjét használta: Ut queant laxis, Resonare fibris: Mire gestorum, Famuli tuorum: Solve, és így tovább. (A Himnusz szövege magyarul: „Hogy könnyült szívvel csoda tetteidnek zenghessék hírét szabadult szolgáid, oldd meg, Szent János, kötelét a bűntől szennyes ajaknak.) Az Ut kiejtését végül túl nehéznek ítélte, és dóra változtatta. A hetedik hang az Si elnevezés Szent János (Sancte Ioannes) nevének kezdőbetűiből származik. Olvass még a témában
