Amikor a harmadik gyerkőcünk érkezett és megtudtuk, hogy az eddig megszokottal ellentétben nem növekszik a férfi és a nők eloszlási aránya a nők javára, azt gondoltam, hogy nem sok minden lesz másként. S eleinte úgy is tűnt, egy-két technikai kérdésen kívül, nem más egy fiú gyerkőc nevelése sem.
Számomra nem volt fontos a trónörökös, mindig is úgy tekintettem a gyerekeimre, mint ajándékokra, még ha voltak is pillanatok, amikor szívesen vettem volna, ha kicsit megtalálom rajtuk a power off gombot. Ennek ellenére nagyon örültem neki, hogy érkezik egy másik pasi is a családba, s ehhez nincs szükség a távozásomra.
Szóval telt múlt az idő és a fiam cseperedett, és kellett neki egy kicsi idő, amíg ráébredt, hogy nem egyedüli fiú a családban. Nem mintha ez titkolt dolog lett volna, egyszerűen csak nem fektettünk túl nagy hangsúlyt ennek a tudatosítására. Számomra a legnagyobb döbbenetet az okozta, hogy ennek a felfedezése láthatóan felszabadította őt. Mintha ráeszmélt volna, hogy nincs egyedül. Megváltozott a ragaszkodása és a viselkedése is, úgy felszabadult, mintha eddig hibának ítélte volna meg a közte és a lánytestvérei közti különbségeket. Mintha abban a pillanatban leesett volna a tantusz, hogy ő is olyan, mint apa. Olvass még a témában
Az édesanyák hajlamosak túlfélteni fiú gyermeküket, és azt gondolom ez így van jól. Apaként sokszor feszegetem a fiam határait egy birkózásban, vagy egy erőpróbában, mert úgy látom nagyon élvezi és igénye van rá. Amikor birkózunk, a párom igyekszik elhagyni a szobát, mert sokkal hamarabb megszakítaná a küzdelmet, mint mi. Pedig én is féltem a fiamat, de valahogy a férfiak ingerküszöbe máshol van, mint a nőké.
