Azok a gyerekek, akik szűkösebb anyagi körülmények közé születnek, sokszor nem is tudják, hogy a családjuknak olyan áldozatokat kell meghozniuk, amiket másoknak nem – hiszen számukra ez a természetes, ezt ismerték mindig is. Aztán egyszer csak történik valami – egy összehasonlítás, egy iskolai kirándulás, egy bevásárlás a másik családdal –, és hirtelen kirajzolódik a különbség.
Három ember mesél arról, mikor jöttek rá, hogy nekik kevesebb jutott, mint másoknál.
„A húst csak vasárnap ismertem”
Erika 52 éves, egy kisvárosban nőtt fel egy háromgyermekes családban. Olvass még a témában
Ennyi éves korunkban szakadnak meg a barátságaink – lehet (vagy kell) tenni ellene?
A legkedveltebb, legcukibb törpe állatok, amiket otthon is tarthatsz
„A nő, aki aludt, de nem tudta” – Így működik a titokzatos paradox inszomnia
„Pornót ajánlottam egy papnak.” Mi volt életed legkínosabb beszélgetése?
„Nem gondoltam, hogy szegények vagyunk. Inkább azt, hogy nálunk ez a rend. A hús például ünnepi dolog volt. Vasárnap leves, aztán valami pörkölt, ha volt rá pénz.”
A gyerekkori emlékei inkább természetesnek tűntek, mint hiányosnak.
„Az iskolában derült ki, hogy másoknak szinte minden nap van felvágott a szendvicsben. Nekem meg csak vaj vagy zsír. Egyszer egy osztálytársam megkérdezte, hogy miért nem hozok rendes uzsonnát.”
Erika akkor kezdte először szégyellni az otthoni helyzetet.
„Hazamentem, és anyámnak mondtam, hogy másoknál minden nap van hús. Ő csak annyit mondott: nálunk arra jut, amire jut. Akkor értettem meg, hogy ez nem mindenkinél így van.”
Akkor szégyellte magát ezért, felnőttként másképp látja.
„Ma már tudom, hogy nem voltunk egyedül ezzel. És azt is, hogy a szüleim minden tőlük telhetőt megtettek. Ma már ezt sokkal fontosabbnak érzem, mint hogy mit csomagoltak nekem tízóraira.”
