Tudod, milyen érzés az, amikor reggel felébredsz, és ráeszmélsz, hogy óriási tehetséged van valamihez? Hát, én sem. Így kevésbé izgalmas program híján úgy gondoltam, szükségem lenne egy hétvégére, amikor elkezdek egy jó könyvet, behozom a lemaradásom sorozatok terén, készítek egy hajpakolást – szóval csupa relaxáló dolgot csinálok, ami ráadásul hasznos is, így bűntudatom sem lesz a semmittevés miatt. De tudod mi a baj a tervekkel; valahogy sosem jönnek össze.
Szombaton addig keresgéltem érdekes könyvek után a neten, míg elment a kedvem az olvasástól. Aztán nem tudtam eldönteni, hogy vígjátékot néznék inkább kedvcsinálóként, vagy egy drámaiabb sorozatot, amivel azonosulhatok. És ami a hajpakolást illeti? Mire rávettem magam, hogy összekutyuljam a hozzávalókat, kiderült, hogy nincs itthon levendulaolaj (miért is lett volna egyébként?), a bolt meg olyan távolinak tűnt, mintha legalább a Marsra költözött volna. Úgyhogy szép lassan az egész nap eltelt, én pedig még az alvós ruhámat sem cseréltem át.
Arról nem is beszélve, hogy megszegtem a „Megtört Szívű Lányok” legfontosabb törvényét; kutakodtam egy kicsit a volt barátom után. Jó, tudom, óvatlan, megbocsáthatatlan és nagyon buta dolog, de annyira nehéz volt ellenállni a kísértésnek! Unatkoztam, felnéztem Facebookra, és pont egy szerelmes idézet ugrott fel a kezdőlapon – mi más juthatott volna eszembe erről?
Miután sor került az eljegyzésükre, leiratkoztam az üzenőfaláról, és becsszó, egyetlen egyszer sem kerestem rá a nevére. Emiatt aztán duplán rossz kedvem lett, amikor végignéztem a kiírásait és a hiperszuperszerelmes képeit. „Ádám és Enikő délutáni romantikáznak a Sugar Shop cukrászdában” (ez nem igazság, imádom az ottani sütiket), „Balatoni előnászutaznak” (komolyan minden kedvenc helyemre el kell menniük?), és megosztotta az egyik kedvenc zenémet (tessék, még ezt is tönkreteszik nekem).
Ezek után jobban jártam volna, ha elmegyek inkább a boltba – sőt, a Marsra – csak hogy ebből az érzelmi kalamajkából kimaradjak. Most ugyanis nem csak unatkoztam, de sikerült elrontanom a kedvem és visszafelé haladnom az „extelenítésben”. Ja, és még a hajam is béna maradt. Szóval csak bedőltem az ágyba, és inkább megpróbáltam álomba merülni, hogy megfeledkezhessek erről az egészről, és holnap tiszta fejjel és újabb elhatározásokkal kezdhessem el a reggelt.
Napirend A’La Dóri
A vasárnapok valahogy sosem álltak túl közel a szívemhez, de biztosan érted mire gondolok. Amikor iskolába jársz, ki nem állhatod, mert tanulni kell, és készülődni, ráadásul két nap után pont megszokod a késői lefekvést, erre tessék; másnap korán kelsz. Amikor pedig van munkád, kénytelen vagy ekkor takarítani, főzni, és nem tudsz megszabadulni a tudattól, hogy másnap kezdődik minden előröl. Épp ezért terveztem el, hogy ma minden máshogy lesz. Viszlát, semmittevés, unalmas délutánok és kukucskálás a neten – helyette ezt a vasárnapot kineveztem az „Újdonságok” napjának. Ez alatt pedig azt értem, hogy nem hagyok 24 órát kárba veszni; inkább megtanulok valamit, amihez egyébként nem értettem eddig, de szívesen bővíteném vele a repertoáromat.
11:00
Én leszek a környék egyik legtehetségesebb szuflé-szakácsa. Számomra ez bizony hatalmas kihívás, mert nemhogy nem készítettem még soha, de a kóstolás is kimaradt az életemből. Rákerestem egy-két receptre, és úgy éreztem, ez menni fog. Összekeverem a hozzávalókat, megsütöm – pikkpakk kész is leszek vele. Úgyhogy leugrottam a boltba, ami most már azért közelebbinek tűnt (a Marsról a Holdra költözött), alaposan bevásároltam, és nekivágtam a szuflé készítésnek.
12:50
Jó, felejtsük el a szuflét. Igaz, hogy még sosem ettem ilyet, de amit nekem sikerült összehoznom, az se ízre (legalábbis gondolom), se kinézetre nem hasonlít rá. De nincs semmi gond, megmaradok a kókuszgolyónál, azt legalább biztosan nem rontom el.
13:30
Gyakran látok olyan lányokat a városban, akiknek a frizuráját még egy művész is megirigyelhetné, hiszen komplett mesterművekről van szó. Hibátlan oldalfonatok, kontyok, hullámok – én meg néha 10 percig próbálom elől feltűzni a hajam, és végül kénytelen vagyok letenni a dologról. Ezért gondoltam, ha ma úgyis kipróbálok néhány újdonságot, miért ne tanulhatnám meg mondjuk a halszálkafonást vagy a masni-konytot?
15:15
Ilyenkor örülnék, ha a közelben lakna a húgom, vagy lenne egy lakótársam, akin gyakorolhatnék, mert saját magamon elég merész küldetés volt belevágni. Összességében végül is nem lett olyan szörnyű az eredmény, de tény, hogy így nem mennék ki az utcára. Mivel egyelőre még nem látok a hátam mögé, egy részét érzésből készítettem el, és hát… sosem lesz belőlem fodrász. De nem adom fel, akkor is megtanulok ma valami újat!
15:45
Megvan! Mintás manikűr. Az utóbbi időben annyira jó ötleteket láttam a neten nézelődve, és bár egy pálmafásat vagy mosolygós cicafejeset 100 év alatt sem tudnék összehozni, valami egyszerűbb motívummal csak megbirkózom. Mondjuk egy szimpla virággal?
16:30
Komolyan mondom, a bal kezem tényleg egész jó lett. Nem nárcisz vagy liliom minta, csak egy mezei virág, amit már az oviban is le tudtam rajzolni, de fel lehet ismerni. A jobb körmöm, na az már egy másik kérdés. Tartok tőle, hogy egy kisgyerek jobbat tudott volna festeni, mint én a bal kezemmel. Kicsit el is ment a kedvem ettől az egésztől. De persze mit vártam? Hogy valamit egyetlen próbálkozásra meg tudok tanulni?
Leültem a laptopom elé, és egy kis böngészés után kilyukadtam egy érdekes weboldalon. Mindenféle izgalmas infóval volt tele, amiről korábban még sosem hallottam. Például tudtad, hogy a szomorúság miatt sokkal jobban kívánhatod az édességeket, erről pedig csakis a szervezeted tehet? Az ízek érzékelése teljesen megváltozik számodra ilyenkor; amiért egyébként nem vagy oda, sokkal rosszabbnak tűnik, és emiatt szinte bármit megadnál egy kis cukorbombáért. Hát, ez megmagyarázza, miért volt tele az utóbbi időben a spájzom csokival…
De azt sem tudtam, hogy sokkal nagyobb eséllyel esnek szerelembe azok az emberek, akik épp egy új életvitelbe vágnak bele, vagy a hétköznapi helyett kalandos dolgokat kezdenek el keresni. Ez a gondolat egészen megtetszett, hiszen az elmúlt hetekben nekem is pont ez volt a tervem – még ha egyelőre nem is sikerült célt érnem vele.
Az olvasgatás közben aztán valahogy eljutottam a szakítás kategóriához is, és meglepő tényekbe botlottam. Az agy nem tesz különbséget fizikai és érzelmi fájdalom között; mindkettő esetében ugyanazok a területek aktívak. A szakítás után ráadásul rengeteg kortizol árad szét a testedben, ami ledönti az immunrendszert a lábáról – ergo többet betegeskedsz. Sőt, ez az egész szomorkodás olyan érzés a szervezetednek, mintha ex-elvonókúrán lennél, ami miatt gyakran azon kaphatod magad, hogy muszáj egy aprócska pillantást vetned rá, mondjuk Facebookon.
Érdekes volt bepillantást nyerni a „színfalak mögé”, és a tudomány szempontjából megismerkedni azzal, mi játszódik le bennem. A szakítás utáni időszakban tényleg lebetegedtem, és egész nap azt figyeltem, ott van-e a zöld pötty Ádám neve mellett cseten. Amikor igen, azt vártam, hogy írjon nekem, amikor nem, azon aggódtam, vajon mit csinálhat? Ha összehasonlítom azt a helyzetet a mostanival, kijelenthetem, hogy egész ügyesen gyógyulok. Már rég nem érzem a mellkasomban azt a nyomasztó érzést, nem gondolkodom a kapcsolatunkon jeleket vagy hibákat keresgélve, és mióta letiltottam cseten, fogalmam sincs, mikor van online. De úgy tűnik, hogy még a legvégső lépcsőfokra nem értem el. Már látom, egyre jobban közeledem hozzá, de még kissé ködbe vész.
Pontosan tudom, mit kellene tennem, hogy előre léphessek. Hogy ne kínozzam magam lelki fájdalmakkal. Hogy ne kelljen a következmények miatt aggódnom. Csak egyetlen kattintásomba kerülne, és egy újabb kötelet vágnék el a kettőnk között feszülő, képzeletbeli hídon. Törölnöm kellene az ismerőseim közül, hiszen azzal garantáltan megakadályoznám, hogy ismét „bűnt szegjek”, és Sherlock Holmes-szá alakulva a képei között vizsgálódjak. A pillanatnyi elhatározottságom nagyon erős volt, de amikor rákattintottam a profiljára, mégsem bírtam megtenni. Valamilyen nevetséges oknál fogva úgy éreztem, hogy ha kitörlöm, az tényleg mindennek a végét jelenti. Visszafordíthatatlanul. Soha többet nem tudom majd, mi történik vele, hogyan alakult az élete. Ráadásul kicsit önző módon az is bennem volt, hogy ő sem fogja látni, milyen jól nézek ki mostanában, vagy mennyi izgalmas dolog történt velem.
Így hát nem tettem meg – egyelőre. Helyette megfogadtam, hogy megdöntöm a rekordomat, és sokkal tovább fogok távol maradni az online világától, mint legutóbb. Erre pedig egy újabb okom is lett: én. Azok a korábban sosem hallott tények megerősítettek abban, hogy a folyamatos őrlődés nem csak lelkileg okozhat károkat, én pedig még nagyon hosszú ideig szeretnék kívül-belül a 100% közelében lenni (vagy legalább a 80-nál, hiszen az is szép eredmény, nem?). És a nap végére igazából rengeteg dolgot megtanultam. Például azt, hogyan ne készítsünk szuflét, mennyire nagy kézügyesség kell egy sima fonáshoz is, és miért nem csak a gyenge kitartásomból fakad, hogy meglestem Ádámot Facebookon. Utóbbiról pedig azt gondolom, hogy a „Megtört Szívű Lányok”-klub minden tagjának tudnia kellene, amikor bűntudata támad a leskelődés miatt.
Úgyhogy ezúttal nem volt igaz, amit a tervekről mondanak; most igenis összejöttek – nem először, és nem utoljára!