Anya pedig rám nézett, azzal a tipikus „később még nyaggatni foglak ezzel” nézéssel, majd kitalálta, hogy este csaphatnánk egy medencézős, kerti sütögetős programot, hiszen olyan ritkán vagyunk együtt mindannyian. A nap további része pedig olyan jól telt, hogy szinte bűntudatom támadt, amiért állandóan Budapesten vagyok. Meggyújtottuk a fáklyákat, bekapcsoltuk a zenét, és addig fociztunk az öcsémmel, míg végül nekem is sikerült egyszer berúgnom a kapuba – amiért nagyon büszke voltam magamra, hiába állította, hogy hagyta magát. Még arra is rábeszéltek, hogy csobbanjak egyet a medencében, pedig az egyetlen fürdőruhám, ami otthon volt, évekkel ezelőtt sem volt már jó rám, most pedig tényleg nevetségesen néztem ki benne. De hát a legközelebbi rokonaid társaságában szinte semmi sem ciki, nem igaz? Még akkor se, ha az öcséd 5 percenkénttesz rád egy vicces megjegyzést – hiszen tudod, milyen az a bizonyos testvéri szeretet.
A hétvégém pedig szinte végig ezzel telt. Szombaton majdnem délig aludtam, annyira kimerült voltam, aztán végig beszélgettünk, filmet néztünk, kutyáztam vagy éppen olvasgattam a napágyon – számomra ez az egész olyan volt, mintha egy extra nyugtató vakációra utaztam volna el. Távol a problémáimtól, abban a házban, ahol felnőttem, ahol terveket szőttem, ahol kezdtem rájönni, ki is szeretnék lenni. Mire eljött a vasárnap délután, és elindultam vissza a városba, valamiféle nosztalgikus nyugalom áradt szét bennem, és már-már szomorú voltam, hogy el kell jönnöm otthonról. Tisztára, mint amikor elköltöztem, és már akkor honvágyam volt, amikor még el sem indultam! De azt hiszem, néha csak erre van szükségünk: elfeledkezni a negatív tapasztalatokról, a problémákról, és együtt tölteni egy kis időt a családunkkal. Azokkal, akik előtt semmi sem ciki, azon a helyen, ahol milliónyi emléket raktároztál el. Hiszen nyaralni szinte bármikor lehet; no de egy kirándulás a múltad legszebb részeire, a szeretteid társaságában, na arra nincs mindig lehetőséged!