De még ettől függetlenül is már az első percben magával ragadott az a tipikus nosztalgikus érzés. Ahogy benéztem a nappaliba, szinte láttam magam előtt, amikor kiskoromban a tesóimmal ugráltunk a kanapén – persze mindezt úgy, hogy a szüleink meg ne lássák. A konyhában még mindig ott volt a falon az a nyuszis kép, amit általános iskolában festettem, és mai szemmel be kell látnom, elég béna lett. Benéztem a saját szobámba, ahol az ajtón még mindig ott volt egy-két poszter azokból az időkből, amikor épp lázadó tini akartam lenni – csak éppen nem igazán volt mi ellen lázadnom. Hányszor üldögéltem az ágy mellett, és írogattam a titkos naplómba azokról a srácokról, akikkel sosem beszéltem egy szót se, de azt hittem, oda vagyok értük! Ma már biztosan csak nevetnék azokon a sorokon, de akkoriban emlékszem, számomra az egész teljesen komoly volt.
A szobákon átsétálva úgy éreztem, mintha szépen lassan haladnék vissza az időben, az emlékek pedig csak úgy követték egymást. Gyermeki veszekedések (amikor a húgom véletlenül elszakította a kedvenc szoknyámat), csínytevések (amikor a szülinapi tortámnál mindig elfújták előttem a gyertyákat), könnyek (amikor elszökött a kedvenc kiskutyám, és nem tért haza) – minden olyan szépnek tűnt, és annyira távolinak. Hova tűntek azok az idők, amikor a felnőttkor és a velejáró problémák nem tehernek számítottak, hanem valami olyannak, amit nagyon vártunk? Mikor jött el a pillanat, hogy reggel felébredtünk, és többé már nem voltunk gyerekek? Vajon mi vette át ennek a helyét? Mert bár a korom szerint már Amerikában is felnőttnek számítok, lelkileg valahogy elég messze éreztem magam tőle.
A nyugalom szigetén
És akkor meghallottam anya hangját, amint hangosan felkiáltott: „Komolyan senki sem zárta be az ajtót, mielőtt elmentünk?” Nekem pedig átsuhant a fejemen a gondolat, hogy elbújok az öcsém szobájában, és megijesztem majd, ahogy azt ő is tette oly sok éven át, amikor még itthon laktam. De aztán inkább meggondoltam magam, és lesétáltam a lépcsőn: a család pedig annyira meglepődött, hogy szinte szóhoz sem jutottak. Olvass még a témában
– Hűha, ennél mondjuk kicsit nagyobb örömre számítottam – törtem meg a pillanatnyi csendet, anyu pedig már jött is átölelni.
– Hát te? Hogy hogy hazajöttél? Ugye nincs semmi baj? – kérdezte, én pedig már akkor tudtam, hogyelőtte úgy sem tudom eltitkolni a problémáimat. De persze azért megpróbáltam.
– Dehogy, csak hiányoztatok, gondoltam megleplek titeket.