– Szerintem ez teljesen normális. Biztos vagyok benne, hogy a világ összes egyedülálló emberének ez jár a fejében, amikor körülötte mindenki megházasodik. Persze kívülről az együtt érző vidámság tükröződik, ezért aztán azt hiheted, te vagy az egyetlen önző személy a társaságban. Tuti nem így van; még én is féltékeny vagyok egy kicsit, pedig aztán nem is ismerem azt a srácot, akit említettél.
Nincs kettő ugyanolyan
Kitti szavai valamennyire megnyugtattak, de hazudnék, ha azt mondanám, majd kicsattantam a jókedvtől, miután letettük a telefont. Már épp elindultam a buszmegálló felé, amikor egy idős bácsi mosolyogva megállított, és csak annyit mondott viccelődve: – Kedvesem, ha néhány év múlva sem találja meg a szerelmet, én szívesen megkérem a kezét. Eddig fel sem tűnt, hogy a beszélgetésnek egy harmadik fültanúja is van, így eléggé meglepődtem a váratlan ajánlat hallatán. – Ugyan, addigra biztos lecsapják a kezemről– válaszoltam egy mosoly kíséretében, amit a bácsi egy kedves nevetéssel viszonzott, majd tovább sétált.
És akkor eszembe jutott a listám, amit múlt héten írtam össze magamnak. „Bókot kapni egy ismeretlentől” – az elmúlt napokban épp ez volt az a pillanat, amikor a legkevésbé számítottam arra, hogy ez bekövetkezik. Hiszen, valljuk be, nem voltam épp a legjobb formámban a búskomor arckifejezésemmel és a párától bolyhossá vált hajammal. És mégis; ez lett az a nap, amikor életemben először megkérték a kezem – még ha nem is komolyan. Olvass még a témában
Ezek után kicsit vidámabban szálltam fel a buszra, majd ahogy lehuppantam az egyik ülésre, végignéztem az embereken. Néhány székkel arrébb két fiatal lány idézte fel a hétvégi bulit, nagy részletességgel rátérve arra, hogy egy bizonyos Máté milyen bókokkal halmozta el az egyiküket. Nem messze tőlük egy aktatáskás férfi pötyögött a telefonján megállás nélkül – valamiért az az érzésem támadt, hogy még ilyenkor is dolgozik… A busz végében pedig egy idős házaspár üldögélt nyugodtan, egymás kezét fogva, tökéletes harmóniában.