Az esetek többségében mindenki nagy lelkesedéssel kezd neki az új évnek. Hiszen végre lezárult egy hosszú szakasz, ami vagy tele volt rossz élményekkel, vagy épp ellenkezőleg; hihetetlenül izgalmas volt, és a következőtől ennek a dupláját várjuk. A lényeg, hogy titokban mindig azt reméljük, az idei év teljesen más lesz, mint az előző. Hogy reggel felkelünk, és egy vadiúj világban találjuk magunkat. És bár kezdetben hiszünk a varázslatban, előbb-utóbb mégis rá kell jönnünk: hiába változott meg az évszám, az életünk nagyjából ugyanolyan maradt, mint amilyen december végén volt.
Erre akkor jöttem rá igazán, amikor a téli szabadságomnak (amiről a legelején még azt gondoltam, hogy örökkön-örökké fog tartani) vége lett, és hétfő reggel a szokásos menetrend szerint be kellett mennem dolgozni. Mintha visszacsöppentem volna abba a kis mókuskerékbe, amiből az elmúlt fél évben annyira igyekeztem kiszabadulni. Hideg van, ezért nem megyek sehova. Fáradt vagyok, ezért nem csinálok semmit. Kedvetlen vagyok, ezért nem beszélgetek senkivel. És bár a 2016-os évvel kapcsolatban tényleg pozitív megérzések kavarognak bennem, jelenleg mégis csak az hozna igazán lázba, ha egy repülőgépen ülnék, mondjuk a forró Ibiza felé.
Négy aprócska lépés a boldogság felé
Úgyhogy kedd este, ahogy a teámat kavargattam a konyha közepén, úgy döntöttem, hogy ennyi volt. Adtam magamnak majdnem két teljes napot, hogy rosszkedvű legyek, borongós, és kissé céltalan; holnap reggeltől viszont ennek véget is vetek. Persze tisztában voltam azzal, hogy ez elméletben olyan egyszerűnek hangzik, mint elszámolni tízig, gyakorlatban viszont közel sem ilyen könnyű megtenni az első lépést. De azt is tudtam, hogy mindig csak a megfelelő motivációra van szükség, úgyhogy döntésre jutottam. Mivel az elmúlt évek fogadalmait sosem sikerült betartanom, idén már meg sem kísérelem a dolgot. Ehelyett valami sokkal hatásosabb ötletem támadt.
Leültem a kanapéra kezemben egy füzettel és egy tollal, majd rövid gondolkodás után írtam magamnak egy listát, hiszen nyáron épp ennek köszönhettem, hogy hosszú hónapok után sikerült továbblépnem a szakításomon. Csakhogy ez most egy egészen másfajta felsorolás volt. Ezúttal ugyanis összegyűjtöttem négy olyan dolgot, amit nagyon szeretnék, hogy az elkövetkező néhány hétben megtörténjen velem.
1. Őszinte bókot kapni egy ismeretlentől.
2. Nyerni valamit (persze a lottónak nagyon örülnék, de azért kisebb dologgal is beérném).
3. Egy váratlan találkozás.
4. Hóembert építeni, ahogy azt kisgyerekként olyan sokszor csináltam.
Négy apró, másoknak talán jelentéktelen dolog, ami nekem biztosan mosolyt csalna az arcomra. És bármennyire is szerettem volna teleírni a listát olyan dolgokkal, mint például „együtt bulizni a hollywoodi sztárokkal” vagy „tíz centivel hosszabb, és milliószor fényesebb hajat növeszteni”, tudtam, hogy ezúttal muszáj két lábbal a földön maradnom. Mert mindig az első lépések a legapróbbak; és biztos vagyok benne, hogy ha tényleg hiszek bennük, hamarosan be is vonzom őket az életembe. Szóval a listámat kiragasztottam a hűtőre, hogy mindig szem előtt legyen – a harmadik pont pedig nem is váratott túl sokat magára…
Amikor ott vagy, ahol lenned kell…
Időnként azon kapom magam, hogy fogalmam sincs, jó helyen járok-e. Persze ez alatt nem azt értem, hogy vajon jó utcán fordultam le, hanem sokkal inkább azt, hogy az életben ott vagyok-e, ahol lennem kell. Jó döntéseket hoztam? Ezt a munkát kell csinálnom? Egyáltalán ebben a városban kell élnem? Ilyenkor általában szükségem van egy jelre, ami segít megbizonyosodnom abban, hogy minden épp úgy alakul körülöttem, ahogy annak lennie kell – és minden rossz dolog csak azért történik, hogy később valami sokkal jobb legyen belőle. Olykor pedig egy váratlan találkozás megerősíti bennem, hogy épp ott vagyok, ahol lennem kell.
Noha már évek óta Budapesten élek, és ez idő alatt rengeteg emberrel ismerkedtem meg, mégis nagyon ritka, hogy valakivel teljesen véletlenül összefussak az utcán/a moziban/egy kávézóban. Persze ez nem olyan meglepő egy ekkora városban; pont ezért ért meglepetésként, ami csütörtökön történt. Miután kiléptem a munkahelyemről, minden olyannak tűnt, mint egy szimpla hétköznap délutánon. Már kissé besötétedett, autók tömkelege várakozott a piros lámpáknál, és olyan hideg volt, hogy szinte futólépésben igyekeztem a buszmegállóhoz. Utazás közben viszont eszembe jutott, hogy a hűtőm majdnem olyan üres, mint a bankszámlám volt a karácsonyi nagybevásárlás után, úgyhogy beterveztem egy kisebb kerülőt az egyik nagyáruház felé.
Ahogy nézelődtem a polcokon, az egyik sor végén két nagyon is ismerős személyt vettem észre: a volt barátom, Ádám szüleit. Az igazat megvallva nagyon kedveltem őket, ez pedig csak még inkább megnehezítette a továbblépést, hiszen így a „pótszüleimnek” is búcsút kellett mondanom. Noha szívesen odamentem volna köszönni, nem akartam megkockáztatni, hogy az exem és a menyasszonya előkerüljön a szomszédos sorból, így hirtelen lendülettel megfordultam, és igyekeztem mindent a lehető leggyorsabb tempóban beledobálni a kosárba. Már épp beálltam a kasszához, hatalmas megkönnyebbüléssel vegyes csalódottsággal (ugyanis a „váratlan találkozás” alatt nem éppen ezt értettem), amikor a hátam mögött meghallottam az ismerős hangokat. Akkor már tudtam, a sors egyszerűen nem akarja megengedni, hogy elkerüljem a dolgot; emiatt pedig úgy döntöttem, sodródni fogok az árral, és megfordultam.
Ádám szüleinek arcán először a meglepettség, majd a viszontlátás öröme jelent meg, és egy kis időre minden olyannak tűnt, mint másfél évvel ezelőtt. Megöleltek, megkérdezték, hogy vagyok, és ragaszkodtak hozzá, hogy legalább egy teát igyunk meg vásárlás után valahol. Ha Ádámék is ott lettek volna, biztosan előállok egy egyébként szörnyen átlátszó kifogással, de szerencsére nem így történt. Ráadásul annyira kedvesek voltak, hogy is mondhattam volna nemet erre a kérésre? Úgyhogy nem sokkal később már egy kávézóban ültünk, és arról beszélgettünk, milyen különleges nyaralással ünnepelték meg a házassági évfordulójukat. Aztán Andi néni rám nézett, és olyat mondott, ami az utolsó, aprócska repedést is megragasztotta az egykor darabokra tört szívemen.
– Bármennyire is imádjuk a fiunkat, abban mindketten egyetértünk, hogy nálad tökéletesebb lányt sosem fog találni magának. Te viszont jobb férfit érdemelsz; olyat, aki örökké megbecsül majd, nem csak addig, míg úgy kényelmes. Ádám nem volt erre képes, az ő baja. De ne aggódj, mi egy percig sem kételkedünk abban, hogy hamarosan sorban állnak az ajtód előtt az udvarlók – mosolygott kedvesen, nekem pedig majdnem könnybe lábadt a szemem.
Persze rengeteg biztató szót kaptam a szakítás után, kezdve azzal, hogy „hidd el, egy kicsit sem érdemel meg téged”, egészen a „fog ő még könyörögni az ajtód előtt, hogy bocsáss meg” szövegekig. Mindegyik sokat jelentett, de azt hiszem, néha nem is az számít, mit mondanak, sem pedig az, mikor, hanem az, hogy ki. A tudat, hogy Ádám szülei ilyen jó véleménnyel vannak rólam, extra löketet adott minden szempontból. És bármennyire nem akartam beszélni velük, örülök, hogy végül mégsem hagyta a sors elszalasztani ezt a lehetőséget.
Ez pedig csak ismét azt bizonyította, hogy az élet kiszámíthatatlan. Amikor arra gondoltam, milyen klassz lenne egy váratlan találkozás, azt hittem, majd összefutok egy baráttal, barátnővel, esetleg egy régi munkatárssal az utcán – az aztán meg sem fordult a fejemben, hogy egykori „pótszüleimbe” botlok majd. De talán pont ettől olyan izgalmasak az ilyen találkozások. Sosem az történik, amit eltervezünk; az élet mindig belevisz egy kis csavart, hogy ne unatkozzunk. Úgyhogy az ajtón belépve odasétáltam a hűtőhöz, és áthúztam a hármas pontot, azzal a kíváncsi gondolattal a fejemben, vajon az elkövetkező hetekben milyen meglepetéseket tartogat még nekem a sors. Mert abban biztos vagyok, hogy rengeteg dolog vár még rám az idei évben!