Általában a 20-as éveink közepe, vége felé elérkezik az az elkerülhetetlen pont, amikor úgy érzed, körülötted mindenkinek halad előre az élete, épp csak a tiéd rekedt meg valahol. Kezdetben csak annyit látsz, hogy egy-egy ismerősöd megszerzett egy nagyon klassz munkát, aztán hamarosan ellepik az üzenőfalat az eljegyzéssel kapcsolatos bejegyzések (különösen a karácsony utáni napokban – ez már szinte törvényszerű). A következő szintet talán meg sem kell említenem: amikor a party fotók helyét átveszik a kisbabás képek.
Persze ez egészen addig nem is feltűnő, míg csak a távolabbi ismerősök osztják meg őket; de előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor már a közeli barátok is belépnek ebbe a szakaszba. Amikor a legelső barátnőd kezét megkéri a pasija, vagy az izgalmas bejelentés, hogy hamarosan kisbabája lesz. Ezek mind csodálatos, különleges pillanatok – de mi van akkor, ha a baráti társaságod 80%-a már eljutott erre a pontra, te pedigmég mindig csak a vendég/koszorúslány/örök szingli szerepét töltöd be? Tisztára, mint abban a Katherine Heigl filmben, amiben a főszereplő 27 esküvőn vett részt, de egyiken sem menyasszonyként.
Úgy érzem magam, mint aki épp rájött,
hogy a kedvenc szerelmes száma tulajdonképpen egy szendvicsről szól.
A héten pedig nem is egy, de rögtön két ehhez hasonló bejelentésben volt részem. Hétfő délután felhívott Klau (ő az a barátnőm, akinek már van egy tündéri kisfia), és kitalálta, hogy esetleg összefuthatnánk egy kávéra. Már ez nagyon gyanúsan hangzott, ugyanis mióta megszületett Bálint, Klaut maximum az utca végéig lehetett kicsalogatni egy barátnős program erejéig, hiszen minden szabadidejét lekötötte a kissrác. Persze igent mondtam neki, mert az utóbbi időben a négy fal között töltött hétfő délutánjaim majdnem olyan izgalmasak voltak, mint egy üres papírlapot bámulni 3 órán keresztül. De csak majdnem.
Keserűség az örömben
Ahogy beléptem a kávézóba, rögtön kiszúrtam Klaut az egyik sarokban – olyan vidámnak és nyugodtnak látszott, amilyennek Bálint születése óta nem sokszor láttam. Nem egészen 15 perccel később pedig azt is megtudtam, mi ennek az oka: néhány hónap múlva egy újabb taggal bővül a család! Noha a reggeli hívása óta sejtettem, hogy ehhez hasonló bejelentésre készül, mégis nagyon feldobódtam a hírtől, hiszen nem minden nap fordul elő az emberrel, hogy az egyik barátnője gyermeket vár. És persze tudom, hogy az én életem ettől még nagyjából ugyanúgy fog zajlani, mint korábban, mégis legalább olyan izgatottnak éreztem magam, mintha enyém lett volna a nagy bejelentés. És nem sokkal később az is kiderült, hogy a nap tartogat még meglepetéseket.
A buszmegállóban álldogálva felpillantottam a Facebookra, és az első bejegyzés, ami megütötte a szemem, az volt, hogy egy régi ismerősöm megkérte a barátnője kezét. Persze mi más is lehetett volna? Egy újabb szerelmes pár érte el a következő mérföldkövet, míg én az elmúlt napokból annyit tudok felmutatni, hogy meglepően rövid idő alatt néztem végig a kedvenc sorozatom utolsó évadát. És akkor elfogott az az érzés, amit már régóta próbálok elnyomni magamban az ehhez hasonló bejelentések láttán. Irigység? Szomorúság? Körülöttem szinte mindenkinek forgatókönyv szerint halad előre az élete; megismerkednek életük szerelmével, összeházasodnak, családot alapítanak. És itt vagyok én. Hirtelen úgy éreztem, hogy le vagyok maradva. Mintha nálam egy kicsit belassult volna az idő, miközben a napok ugyanúgy telnek. Vajon mikor ért véget az az időszak, amikor a legnagyobb problémám az elszúrt frufrum volt, és az eljegyzések olyan ritkaságszámba mentek, mint manapság az, hogy valaki nincs fent Facebookon?
De mi van, ha velem van a baj?
Ha a szerelemről alkotott elképzelésem totál téves?
Ahogy ott álltam az esőben, úgy éreztem, szükségem lenne valakinek a társaságára, akinek bűntudat nélkül elárulhatom, hogy a lájk és a „gratulálok” mögött mi bújik meg valójában. És ki más juthatott volna eszembe, ha nem a legjobb barátnőm, Kitti? Úgyhogy kicsit arrébb vonultam az egyik ház tövébe, felhívtam telefonon, és néhány perc alatt ledaráltam neki az összes gondolatot, ami megfordult a fejemben az elmúlt néhány órában. Ő pedig türelmesen hallgatott, és egyszer sem szakított félbe.
– Szerintem ez teljesen normális. Biztos vagyok benne, hogy a világ összes egyedülálló emberének ez jár a fejében, amikor körülötte mindenki megházasodik. Persze kívülről az együtt érző vidámság tükröződik, ezért aztán azt hiheted, te vagy az egyetlen önző személy a társaságban. Tuti nem így van; még én is féltékeny vagyok egy kicsit, pedig aztán nem is ismerem azt a srácot, akit említettél.
Nincs kettő ugyanolyan
Kitti szavai valamennyire megnyugtattak, de hazudnék, ha azt mondanám, majd kicsattantam a jókedvtől, miután letettük a telefont. Már épp elindultam a buszmegálló felé, amikor egy idős bácsi mosolyogva megállított, és csak annyit mondott viccelődve: – Kedvesem, ha néhány év múlva sem találja meg a szerelmet, én szívesen megkérem a kezét. Eddig fel sem tűnt, hogy a beszélgetésnek egy harmadik fültanúja is van, így eléggé meglepődtem a váratlan ajánlat hallatán. – Ugyan, addigra biztos lecsapják a kezemről– válaszoltam egy mosoly kíséretében, amit a bácsi egy kedves nevetéssel viszonzott, majd tovább sétált.
És akkor eszembe jutott a listám, amit múlt héten írtam össze magamnak. „Bókot kapni egy ismeretlentől” – az elmúlt napokban épp ez volt az a pillanat, amikor a legkevésbé számítottam arra, hogy ez bekövetkezik. Hiszen, valljuk be, nem voltam épp a legjobb formámban a búskomor arckifejezésemmel és a párától bolyhossá vált hajammal. És mégis; ez lett az a nap, amikor életemben először megkérték a kezem – még ha nem is komolyan.
Ezek után kicsit vidámabban szálltam fel a buszra, majd ahogy lehuppantam az egyik ülésre, végignéztem az embereken. Néhány székkel arrébb két fiatal lány idézte fel a hétvégi bulit, nagy részletességgel rátérve arra, hogy egy bizonyos Máté milyen bókokkal halmozta el az egyiküket. Nem messze tőlük egy aktatáskás férfi pötyögött a telefonján megállás nélkül – valamiért az az érzésem támadt, hogy még ilyenkor is dolgozik… A busz végében pedig egy idős házaspár üldögélt nyugodtan, egymás kezét fogva, tökéletes harmóniában.
Elmorfondíroztam: lehet, hogy valójában nem is létezik megszabott életút, amin mindenki végighalad. A képzeletünkben olyan egyszerűnek tűnik a dolog: felépítjük a karrierünket, mellette van egy tökéletes kapcsolatunk, amit szépen lassan a házasság és a gyerekek követnek. Ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva. És aztán ott a valóság, amiben sosem létezik két teljesen ugyanolyan élet. Sosem járhatjuk be ugyanazt az utat. Akkor miért éreznénk magunkat rosszul amiatt, hogy mások kicsit korábban érnek el bizonyos mérföldköveket? Ez még nem jelenti azt, hogy nálunk sosem következik be, vagy hogy gond lenne velünk. És ha jobban belegondolok, nem is biztos, hogy tényleg házasságra és családalapításra vágyom. Hiszen még annyi mindent szeretnék megtenni, mielőtt eljutok abba a szakaszba. Előrébb jutni a ranglétrán; végigbulizni egy hétvégét a tengerparton; átélni az első randi izgalmát. Miért akarnám átugrani az utazást, csak hogy megálljak a célban azért, mert mások már eljutottak oda?
Végül is, az élet nem egy játék, ahol azokat a személyeket kiáltják ki győztesnek, akik előbb megházasodnak. Sem pedig azokat, akik örökké szingliként bulizgatnak. Hiszen ha belegondolunk, mindannyian győztesek vagyunk: élményekkel, barátságokkal, és olyan emlékekkel gazdagodunk, amik a legrosszabb napjainkon is segítenek továbblendülni. És az, hogy ezek életünk melyik szakaszában érnek el minket, idővel úgysem fog számítani. Úgyhogy ezzel a gondolattal a fejemben írtam még egy üzenetet Klaunak, amiben ismét gratuláltam a szuper hírhez. És tudod mit? Ezúttal tényleg az irigység legapróbb jele nélkül tettem ezt, hatalmas mosollyal az arcomon.
Gifek forrása: giphy.com