Ez lett a szabadságunk új formája – és vele együtt beköszöntött a bőség zavara
Egy ideig úgy éreztem, mintha versenyt futnék saját magammal és az időnkkel. Hány ország, hány város, hány új pont vár ránk a térképen? Még egy közvetlen járat, még egy hosszú hétvége, még egy kipipált bakancslistás hely… És ha már ott voltunk, akkor mindent látni is akartam: a kötelező turistalátványosságokat és a titkos helyeket egyaránt. Emiatt aztán meglehetősen szoros menetrendet követtünk. A jól szervezettség sokat jelentett, tényleg tartalmasak voltak az útjaink, de egy idő után észrevettem valamit: az emlékeim kezdtek összemosódni. Már nem mindig tudtam felidézni, melyik városban láttam azt az elképesztő pálmát, vagy melyik volt az az óceánpart, ahol a lányom még februárban is képes volt megmártózni. A múzeumok nevei, az utcák, a naplementék kis túlzással elmosódott képpé váltak a fejemben. Ekkor éreztem először igazán, hogy lassítanom kell, mert tudtam: ennek így nincs értelme.
Egy nap egyszerűen megálltam. Tisztáztam magamban, hogy az utazás nem arról szól, hány helyet tudok kipipálni a térképen, hanem arról, mit viszek haza magammal. Milyen illatokat, ízeket, érzéseket, történeteket…
Rájöttem arra is, hogy bármennyire törekszem rá, nem fogok mindent látni a világon – és ez így van rendjén. Nem kell minden helyet megismernem, nincs rá idő, hogy mindenben elmélyüljek. Ami igazán a szívemhez nő, oda úgyis visszatérhetek. Olvass még a témában
