Gyerekkoromban az utazás ritka, kivételes esemény volt. Egy-egy nyaralás évente talán összejött, de általában ugyanoda mentünk: közeli, ismerős helyekre, itthon. Akkoriban még nem volt divat a világjárás, és nem is volt egyszerű. Útlevél kellett, időnként engedélyek, hosszú szervezés. Az utazás luxus volt, nem életforma.
Megtanulni megérkezni, nem csak elindulni
Tizenévesen egyre több buszos kiránduláson vettem részt – hol a családdal, hol az iskolával –, és minden alkalommal úgy éreztem, kicsit tágul a világom. Egész nyarakat dolgoztam végig, csak hogy a szezon végén én is útra kelhessek.
A mai napig emlékszem, mennyire büszke voltam, amikor a saját félretett, hétvégi munkákból keresett pénzemből jutottam el Koppenhágába.
Később a párom külföldi munkát vállalt, ráadásul olyat, ami nem helyhez kötött: így az utazás a mindennapjaink részévé vált. Amíg tanultam, szakdolgozatot írtam, vagy épp elkezdtem az online munkáimat, sokszor vele tartottam. Volt, hogy hónapokat töltöttünk egy arab országban, máskor hosszú heteket (a semmi közepén) Dél-Olaszországban, Boszniában vagy éppen a Holland határ mellett. Én pedig megtapasztaltam, mennyire más ott élni valahol, mint „turistáskodni”. Alkalmazkodni, időnként óvatoskodni, megtanulni, hogyan élnek az emberek, mire büszkék, mit tartanak fontosnak… Olvass még a témában
Persze voltak olyan időszakok is, amikor az utazás inkább munka volt, mint élmény. Heti hat nap dolgoztunk, és csak a hetedik volt szabad. Volt, hogy döntenünk kellett: hazamegyünk a családhoz, vagy inkább útra kelünk, és megnézünk valamit, ami ott van a közelben? Bármennyire is fáradtak voltunk, sokszor választottuk a kalandot – utólag meg tudom veregetni a vállunkat, mert ez nagyon jó döntés volt.
