Véleménycikk: Schuszter Borka
Egy bizonyos kor fölött – különösen, ha nőkről van szó – a társadalom minden mozzanatunkhoz társít egy kérdést, amit hajlamosak vagyunk mi is a magunkévá tenni: „Nem vagyok én már ehhez túl öreg?” Mintha létezne egy kimondatlan szabálykönyv arról, hogy bizonyos életkor fölött hogyan illik viselkedni, öltözni, mozogni, megszólalni vagy akár csak létezni.
Egy idő után már nemcsak az számít, hogy jól érzed-e magad valamiben, hanem hogy „korodhoz illő”-e. Lehet-e még hosszú hajad negyven fölött? Felvehetsz-e egy rövidebb szoknyát? Elmehetsz-e fesztiválra? Táncolhatsz-e hajnalig? Kipróbálhatsz-e valami újat? Lehetsz-e hangos, feltűnő, szabad?
A társadalom valamiért nagyon szeretné megmondani az embereknek – pláne a nőknek – hogy hogyan öregedjenek
Ironikus módon azonban ahogyan a szabályok listája nő, úgy csökken az érdeklődésem: fiatalabb koromban sokkal jobban érdekelt, mások mit gondolnak rólam. Nem biztos, hogy ezt mindig bevallottam magamnak, de rengeteg döntésem mögött ott volt a megfelelési vágy. Vajon túl sok ez a ruha? Vajon ciki így nevetni? Vajon furcsán néznek majd, ha egy nálam fiatalabb társasággal megyek szórakozni? Olvass még a témában
Túl sok nő tölti életének túl jelentős részét azzal, hogy próbál minél kisebb helyet elfoglalni a világban. Ne legyen túl hangos, túl sok, túl feltűnő. Fiatalon azért, hogy megfeleljen az elvárásoknak, később pedig azért, mert már „nem illik”. És a szabad akarat szépen lassan a ködbe vész.
Nálam a korral pont az ellenkezője történt. Nem feltétlenül tudatos lázadásból, inkább csak lassan kezdtem elfáradni attól, hogy mindig mások véleményéhez igazítsam magamat. Rájöttem, hogy ez egy végtelen játék, amiben nem lehet nyerni.
Mert teljesen mindegy, mit csinálsz, valakinek úgysem fog tetszeni.
Egy ponton rájöttem: ha már úgysem tudok mindenkinek megfelelni, akkor legalább feleljek meg magamnak. Ez elképesztően felszabadító érzés volt.
Ma már sokkal kevésbé érdekel, ki mit gondol arról, hogyan „kellene” viselkednem a koromban. Ha kedvem van felvenni valami csillogósat, felveszem. Ha el akarok menni koncertre vagy fesztiválra, elmegyek. Ha új dolgot akarok kipróbálni, nem kezdek azon gondolkodni, hogy nem vagyok-e már túl idős hozzá.
Mert őszintén: mégis mit csináljak?
Üljek csendben, és várjam a halált? Ugyan már!
Szerintem az öregedéssel kapcsolatban az egyik legnagyobb hazugság az, hogy a szabadságunknak fokozatosan csökkennie kell. Pedig sokszor éppen az ellenkezője történik. Az ember egy idő után már jobban ismeri önmagát. Tudja, mit szeret. Tudja, mire nincs energiája. És talán egy kicsit kevésbé fél attól is, hogy nem mindenki fogja kedvelni.
Persze a test változik. A világ is máshogy néz rád egy idő után, főleg nőként. Ezt kár lenne tagadni. De számomra az öregedés eddig sokkal inkább jelentett lelki felszabadulást, mint korlátozást.
A kor nem vett el tőlem annyit, mint amennyit adott. Kaptam tőle magabiztosságot, perspektívát, önismeretet. És talán először azt az érzést is, hogy tényleg a saját életemet élem. Nem azt, amit mások szerint – egy bizonyos korú – nőnek élnie kellene.
