Biztos vagyok benne, hogy az emberek többsége úgy gondolja magáról, hogy nem irigy. Ám mi van, ha azt mondom, hogy az irigység nem mindig az, aminek hisszük? Nem feltétlenül az a sötét, rosszindulatú érzés, amitől legszívesebben elhatárolódnánk, hanem sokkal inkább egy ösztönös, mélyen emberi reakció. Egyfajta tükör, amely megmutatja, mire vágyunk, mit hiányolunk, vagy hol érezzük magunkat lemaradva. Még ha nem is szeretjük beismerni, az irigység mindannyiunk életében jelen van és a tudomány szerint nemcsak a lelkünket, hanem szó szerint a testünket is megérinti.
A kutatások szerint az agyunk ugyanazokat a területeket aktiválja irigység közben, mint amikor fizikai fájdalmat érzünk. A japán Keio Egyetem neurológusai például kimutatták, hogy amikor valaki olyasvalakire gondol, akit irigyel, például egy sikeres kollégára vagy egy barátra, aki épp elérte azt, amire ő vágyik, az agy fájdalomérzetért felelős része, az anterior cinguláris kéreg is aktiválódik.
Magyarul, az irigység nemcsak metaforikusan fáj, hanem biológiai szinten is. Ezt a reakciót evolúciós szempontból sem nehéz megérteni. Az irigység ugyanis egyfajta figyelmeztető rendszerként működik. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy valami olyasmi van másnak, amire mi is vágyunk. Őseink számára ez motivációt jelentett a túléléshez. Ha valaki jobb eszközt, több élelmet vagy biztonságosabb menedéket szerzett, az irigység arra ösztönözte a többieket, hogy ők is megszerezzék. Ma viszont, amikor a közösségi média minden pillanatban mások „tökéletes” életét tolja az arcunkba, ez a természetes ösztön könnyen mérgezővé válhat. Olvass még a témában
Kétféle irigység van
A kutatások kétféle irigységet különböztetnek meg: a rosszindulatú és az inspiráló irigységet. Az előbbi akkor alakul ki, ha valaki más sikerét fenyegetésként éljük meg, ilyenkor gyakran dühöt, kisebbrendűséget, sőt akár haragot is érzünk.
