Köszönöm, megtanultam a leckét. Auschwitz, vagy a Don… mindkettő, ahogy az összes többi emberpusztító hely ugyanaz, ugyanarról szól: a kegyetlenségről, az emberi méltóság sárba tiprásáról. A különbség a szervezettségben van. Minden ember egyszeri, megismételhetetlen, minden ember boldogságra született, és minden ember ugyanakkora érték. Akárki akármit mond, ez így van.
Auschwitz, Oświęcim
A lengyelek, akik ott, abban a városban élnek, igyekeznek elhatárolódni az Auschwitz kifejezéstől, hiszen nekik szülőhazájuk ez a hely, a szégyen a „nácik” szégyene.
A térképen az eredeti lengyel név van megadva, és a tábort keresve is csak apró táblákról lehet tájékozódni, merre kell keresni. A tábor két külön helyen található.
A kiállítás fő része a városhoz közelebbi, míg a „nagyüzemi” emberpusztító hely, Birkenau a várostól távolabbi helyen van.
A fő táborban
Sok dologról kénytelen tudomást venni az ember Auschwitz-ban.
Érdemes egy kicsit a részletekre is figyelni. Ilyenek például a lépcsők, azok mérhetetlen kopása.
A fő táborban minden nemzetiségnek saját emlékháza van.
A magyar a 18-as épület, de számos magyar nevet találunk a szlovák és a roma emlékházban.
A fő tábor az auschwitz-i „életet” mutatja be, személyessé téve azt a használati tárgyakkal.
Megtekinthető a tetováló készlet, az orvosi szoba, a „mosoda”, az irodák, azaz minden.
Büntetés és halál tábora
Mire fő táborban a krematóriumhoz ér az ember, már egykedvű, és úgy gondolja, semmi nem rázhatja meg ennél jobban.
A krematórium épülete egy folyamatot mutat be. Mindent igyekeztek eredeti állapotában megtartani, felújítani. Fényképezni, mécsest elhelyezni nem lehet.
A büntetés egyik eszköze a sötétzárka volt. A zárkában kizárólag állva három-négy ember fért el.
Ablaka és ajtaja nincs, csupán az alján egy kívülről zárható, négyzet alakú ajtó, melyen épphogy be tud mászni egy felnőtt.
Auschwitz lélektana
A táborba lépéskor egy matricát kap az ember, melyet a ruhájára kell ragasztania. Ezt automatikusan mindenki odaragasztja, ahová annak idejét a sárga csillagot kellett.
Hogy az idelátogató lássa a régi dolgok menetét, a tábor kiállítás része újjá lett alkotva a megmaradt eredeti elemekből.
Azon részei a leginkább megrázóak, ahol „személyessé”, emberközelivé válik a dolog. Ez számomra az a pillanat volt, amikor egy fal nagyságú vitrinben töménytelen mennyiségű emberi haj, köztük fonott copfok voltak.
A másik kicsi vitrinben pedig az abból készült szövet volt… Birkenauban hasonló menekülésérzést váltott ki belőlem a WC…
Akasztófák
Akasztófát látni, olyat, amin valóban haltak meg emberek, emberformáló és rettenetes dolog.
Auschwitz módszere azt volt, hogy a „nyolcszemélyes” akasztófáról addig nem szedték le a holtakat, míg az összes szökevény meg nem került.
Központi helyen, a tábor bejáratától nem messze volt, így az ott „lakók” mindig szembesültek a szökés következményeivel.
A tábor másik akasztófája egy személyes, az I. auschwitzi tábor krematóriuma mellett van. Erre akasztották fel Rudolf Höss-t az ítélet után, 1947. április 16.-án.
Rudolf Höss-ről pár szó
Sikerült elbújnia földművesként, ám felesége – kényszerhelyzetben – elárulta őt.
Tárgyalásán három és fél millió ember kiirtásával vádolták, ám ő felháborodott: „Nem. Csak két és félmillió, a többi betegségben és éhezéstől halt meg.”
Kivégzése előtt megírta önéletrajzát, mely lengyelül Wspomnienia, németül Kommandant in Auschwitz címen adtak ki. Robert Merle, Mesterségem a halál című regénye is Höss-ről szól.
Gyerekkorától fogva életét a rosszul értelmezett kötelességtudat szabta meg.
Auschwitz az a hely, amit szükséges látni.
Főleg azoknak, akik könnyen dobálóznak a halál tényével, azoknak, akik azt gondolják, hogy az erőszak, az emberirtás vezet valahová, és azoknak is, akik az emberi méltóság fogalmát rugalmasan kezelik.
