Van egy mondat, amit hosszú évek szabadúszás után is nehezen mondok ki: „Ennyibe kerül a munkám, azért kerül ennyibe, mert ennyire jó vagyok benne.”
Pedig ezt a mondatot már több százszor el kellett mondanom, hiszen szabadúszóként valószínűleg több bértárgyalásban vettem részt, mint sokan egész életükben.
Mégis: minden egyes alkalommal van bennem egy feszültség, egy reflex, ami azt súgja, legyek óvatos, szerény, simulékony.
Mintha a világ azt várná, hogy kérjek kevesebbet, fogadjam el könnyebben a felkínált árakat, legyek „ésszerűbb” – és nehéz lenne nem belátni, hogy abban, hogy ez a gondolat bekerült a fejembe, komoly szerepe van annak, hogy nő vagyok, és erre neveltek. Olvass még a témában
Ez a 3 csillagjegy sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál – köztük vagy?
3 dolog, amire a ChatGPT-t használom – És nem értem, miért nem kezdtem el korábban
„Büntessem vagy pátyolgassam?” – Így kezeld a kiállhatatlan tizenéves gyerekedet
Bélbarát ételeket és italokat fogyasztani nagy kincs, sokan mégsem figyelünk rájuk eléggé – dietetikus segít, hogyan vihetsz be belőlük többet
A legdurvább felismerésem mégis akkor jött, amikor évekkel ezelőtt egy férfi kollégámmal beszélgettünk arról, mennyit kérünk egy adott típusú munkáért. Ő lazán kimondta az árát, én pedig lefagytam.
Ugyanazokért a feladatokért a többszörösét kapta annak, amit én. Pontosan ugyanazért.
Nem volt több tapasztalata, nem végzett jobb munkát, és nem dolgozott gyorsabban sem. Egyszerűen csak férfi volt, aki a legelejétől kezdve természetesnek vette, hogy pénzt kérjen a tudásáért. Én pedig nőként megtanultam szépen mosolyogni, alkalmazkodni, finoman kérni – és ha lehet, nem zavarni a másikat azzal, hogy pontosan megmondom, mennyit érek, leginkább csak örülni annak, hogy egyáltalán én kapom meg a feladatot.
Képviselni saját magam
Ez volt az a pillanat, amikor először szembenéztem azzal, hogy ha saját magam intézem az ügyeimet, akkor igenis nekem kell képviselnem a saját érdekeimet. Ha nem mondom ki az árat, amit szeretnék, senki nem fogja megtenni helyettem. De ez messze nem olyan egyszerű, mint amennyire racionálisan hangzik.
A legtöbb nővel már kislányként megtanítják, hogy legyen „jó fej”, „kedves”, „alkalmazkodó”, „szerény”. Hogy a túlzott önbizalom faragatlanság, a konkrét igény pedig követelőzés. Így aztán felnőttként a pénz kérdése kifejezetten kényelmetlenné válik – hiszen a saját értékünkről kell beszélnünk.
A dolog nem lett egyszerűbb akkor sem, amikor végre elhittem, hogy a munkám megéri azt az árat, amit elkérek érte. Mert ekkor is jönnek olyan megkeresések, amelyek annyira alacsony árat kínálnak, hogy először azt hiszed, rosszul olvastad. Amikor egy több napos munkáért kapsz egy olyan ajánlatot, amiért egy alkalmazotti órabéres állásban talán két óra után már haza is mehetnél. Amikor egy kreatív feladatra azt mondja valaki: „Ezért ennyit biztos nem fizetek, mások feleennyiért is elvállalják.” Mindezt az után, hogy ők kerestek meg engem a munkával, mert mástól hallották, hogy én dolgozom a legjobban – és nem értik, hogy miért nem a legolcsóbban is…
Ilyenkor nagyon könnyű meghallani a füledben azt a bizonyos hangot, ami azt súgja, hogy tényleg túl sokat kérsz. Hogy túl nagy az arcod. Hogy biztos jobb lenne engedni, nehogy elpártoljon a megrendelő.
Csakhogy ezek a mondatok pont azért működnek, mert épp azt a társadalmi beidegződést használják ki, amely évszázadok óta belénk ivódott: egy nő ne akarjon túl sokat.
A nő legyen hálás. A nő örüljön, hogy egyáltalán dolgozhat.
Amikor ezt felismertem, elkezdtem teljesen máshogy bértárgyalni. Ma már nem úgy tekintek az árra, mint valami szívességre, amit remélhetőleg majd jóváhagy az, akinek dolgozom. Az áram egy tény: ennyibe kerül a tapasztalatom, a tudásom, a kreatív energiám. Amikor megkapom a pénzt, nem szívességet tesznek nekem, hanem kifizetnek egy szolgáltatást, amire nekik hajszál pontosan annyira volt szükségük, mint nekem arra a pénzre.
Ma már nem vállalok el minden munkát, és ki merem mondani az áramat. Ironikus módon bár kevesebb megrendelőm lett, de mivel ők jobban fizetnek, ezért a bevételeim nem csökkentek. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy akikkel ma is együtt dolgozom, azokkal szívesen, kölcsönös megbecsülés részeként dolgozom együtt. Mert aki tiszteli a munkádat, az tiszteli az áradat is. A tisztelet pedig talán a legfontosabb kritériuma egy hosszú távú együttműködésnek.
